1932-ben vagyunk, a világ kifelé gyalogol a gazdasági válságból, és lassan csúszik bele a háborúba. De a vidéki Angliában ebből még keveset éreznek. Sir William McCordle és felesége, Lady Sylvia illusztris, arisztokrata kompániát vár csodálatos birtokukra, a Gosford Parkba. A rokonok és barátok között akadnak bárók és gyártulajdonosok, filmsztárok és producerek, sznobok és antisznobok - de nem kevésbé változatos a szolgálók világa sem, amelyben ambiciózus szobalány, kéjsóvár lakáj, hűvös modorú főkomornyik és cserfes szobalány serénykedik. Urak és szolgák egy fedél alatt, fent és lent, bávatag arisztokrácia és tevékeny cselédség - a Gosford Parkot ez a két véglet népesíti be. Altman mindig is a sok szálon futó, elegáns vonalvezetésű, panorámás elbeszélésekről volt híres (gondoljunk csak a Nashville, Az esküvő vagy a Rövidre vágva forgatagára), most szintén ezt az erényét csillogtatja. A hétköznapi intrikák mellett egy gyilkosság borzolja a kedélyeket és zavarja össze a viszonyokat. Elég hamar kiderül, hogy hiú arisztokraták és pletykás szolgálók egy dologban bizonyosan közösek: majd mindenkinek volt indítéka a gyilkosságra.Trükkös forgatókönyv, leleményes dialógusok, mesteri térszervezés (gyakran minimum két színtérre, két különböző párbeszédre kell figyelnünk) szabadítja fel a színészeket, akik mind improvizálásból, mind pedig összjátékból kiválóan vizsgáznak. Altman fanyar iróniája a társadalmi ellentmondások és álszentségek mellett most is célba veszi a filmes világot - nem keveset elmond a rendező szimpátijáról, hogy a Gosford Park szerkezetét, elbeszélésmódját és stílusát figyelve lényegében Jean Renoir 1939-es remekművének, A játékszabálynak szellemes és méltó megidézése.