Azon túl, hogy szépen követi az eredeti mű vonalát, a stáb tökéletesen elkapta a hangulatot is; hihetetlen műgonddal és igényességgel lett megtervezve a legapróbb részlet is, a kosztümöktől egészen a porszemeken megcsillanó fényekig, az autentikus enteriőröktől a borult, barnás hangulatú képsorokig. Csodálatos, – Szabóra jellemzően – igazi európai nívójú munka. A korfestésnek olyan minőségét adja, hogy akár tanítani lehetne belőle a harmincas évek magyar szecessziós formuláit.
 
A nagy gazdasági válság idején vagyunk, a pórnép szenved a szegénységtől és a munkanélküliségtől, a felső elit köreiben viszont szépen virágzik a korrupció. A rokoni, ismerősi kapcsolatokból építkező illusztris társaság köreibe hirtelen belecsöppen emberünk, akit Zsarátnok főügyészi székébe helyeznek a városi vezetők elégedetten vigyorogva, hogy tökéletes balekot találtak a pozícióra. Kopjáss, mint erényes, becsületes kishal kerül a mocsári cápák világába, igyekezete kétségbeesett vergődésbe fullad, és jó nagyokat vívódhat magában, hogy melyik oldalra is álljon. A mocskos politikai kísértéseken kívül egy rosszéletű, gyönyörű szirén is megkörnyékezi az újdonsült főügyész urat, és minden átkozott alkalommal előkerül valahonnan egy soselátott „rokon”… Sok ez egy kisembernek, bele is bukik, ahogy azt kell. 
 
„Magyarország a rokonságok és a panamák lápvilága” – hangzik el a könyvben és bámulatosan pontos politikai aktualitása már nem is csupán párhuzam a harmincas évekkel, hanem tulajdonképpen tökéletes analógia.