Hősünk, Tommy Johnson (Danny Dyer) valahogy így jellemzi saját életét: „Unatkozó, 30 felé közeledő csávó vagyok, aki csak a hétvégét várja: a kósza numerákat, a felvizezett sört és felhígított drogokat, meg azt, hogy időnként valakiből a szart is kirúghassam”. És Tommy - aki történetesen Chelsea-drukker, de lehetne akármi más -, nem hülye, tudja milyen üres és hiábavaló az élete, ahogy azt is, mekkora barmok a haverjai. Csakhogy képtelen kilépni ebből a körből, pedig újabban rémálmok és szörnyű előérzetek gyötrik, és mi nézők is tudjuk, ahol főszereplő ilyesmitől szenved, ott valami nagyon rossz fog történni! És történik is! 
 
Noha a film arról szól, milyen brutalitás veszi körül az angol futball világát - ezek a csávók még a meccset sem nézik meg, csak az érdekli őket, mikor van bunyó -, de ez önmagában kevés lenne, így Tommy és haverjai mindennapjaiba is kapunk jócskán bepillantást, ami a film legszórakoztatóbb része. A srácok csajoznak, linkelnek, seftelnek, és persze kocsmáznak, no meg a nagy öregekkel haverkodnak. Utóbbiak a szervezők is egyben, akik mindig tudják, hol és mikor van összecsapás, hogy kell kijátszani a rendőröket és egyéb furfangokat, de maguk is átlagemberek, rosszul fizető állással, ízléstelenül berendezett otthonnal és hízásnak indult feleséggel meg ellenszenves kölykökkel. Csoda, ha eljár a kezük? 
 
És hogy mennyire nem kizárólag a kockafejű angol prolikra és a Fradi B középre jellemző, amit a vásznon láthatunk: amikor a filmet Svédországban vetítették, egymásnak estek a Malmö és a Helsingborg csapatának szurkolói. Nem a pályán, a moziban! Azok a nagy, mackó svédek!