Ugyanis a Mennyei Királyság is meglehetősen sekélyesre és kiaknázatlanra sikeredett. Mintha az egész filmet csupán a rendező nevével, és a főszereplő, Orlando Bloom jelentőségteljes és gondterhelt, horizontra tapadó tekintetével akarták volna eladni, a többi alkotóelemet meg csak beledobálták, hogy kiteljen egy filmre való.
 
A látvány amúgy most is igen nagyvonalú, talán már kicsit túl tömény is, mert a nettó filmidő felében véres csatajelenetek darabolják az egyébkéntis gyengécske sztorit. Nincs kifutás, főhősünk kicsit szenved, kicsit lélekfejlődik, de megint közbejön egy csatajelenet, ahol a monumentális képsorok felejtetik el velünk a mondanivaló alaphangjait is. 
 
1186-ban járunk, a keresztes hadjáratok idején, hősünk, Ibelini Balián egy kis normandiai falu patkolókovácsa és semmi affinitása nincs egyelőre kardot ragadni, és bevetni magát a habzó szájú harcostársak közé. Azonban a múltból felsejlik az elveszettnek hitt apa képe – Godfrey lovag –, aki felvilágosítja a kis bamba Baliánt, hogy mi is a dolga, hite, hivatása, mert úgy látszik, ez magától nem megy. A páncélos papa elcipeli állítólagos fiát a Szentföldre, mert a lovagélet a tuti, és a hitért harcolni kell, de ennél mélyebb magyarázatot nem kapunk sem tőle, sem a rendezőtől. A szándék amúgy világos, de a monumentális jelenetek, az idétlen kamasz fiúra hajazó központi alak lelki vívódásai, és a transzparensként lobogtatott megbékélésre hívás nem elég összedolgozott ahhoz, hogy kiadjon egy filmet, maximum egy-két jelenetre emlékezhetünk majd.