Working For A Nuclear Free City: Jojo Burger Tempest
Három év telt el azóta, hogy a Working For A Nuclear Free City gombafelhője legutóbb elborította az eget. Bár a Jojo Burger Tempest kritikus atommaghasadást nem generál, a kreatív háttérsugárzási értékek mérhetően megemelkedtek.

Phil Kay (billentyűsök, ének), Gary McLure (gitár), Jon Kay (dob) és Ed Hulme (basszus) eredetileg egy szimpla stúdióprojektben gondolkodott, mígnem aztán azon kapták magukat, hogy már rögzítették is debütjüket. A 2006-os Working For A Nuclear Free City után egy évvel kijött Businessmen & Ghosts egyértelmű elismerést váltott ki vájtfülű körökben. Soha véget nem érő álmokról, fantasztikus ihletettségről és a Piccadilly-n szemerkélő reggeli friss záporról szóltak a méltató sorok.

Ha kevésbé metaforikusan akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk, hogy a manchesteri négyes a The Stone Roses-gitáros pszichedelikus ábrándjait kergette bele a félig nyitott szemű dream popba, mindezt pedig párás szürke ködbe burkolt poszt-punkkal, újromantikus vágyódó melódiákkal, zakatoló, katonás krautrockkal és az univerzum hangjait befogó űrrockkal hozta közös nevezőre.

A Jojo Burger Tempest nem sokat variál az eredeti elképzelésen. A maga nemében egy majdnem-mesterművel van dolgunk, ugyanakkor persze ez hozzáállás és befogadás kérdése. A Planetárium vetítésein mindenesetre jól működne a korong. Filmzene szól. Egy űrséta filmzenéje, az űrsiklóban pedig ott a Yes és a Pink Floyd legénysége, meg az egész álmatag, cipőbámuló színtér, és persze az Air. Hangok, hangfoszlányok keringenek végtelen terekben, felerősödnek, elhalkulnak, hogy aztán krautrockos alapot kapva, lépést tartva, alakzatban masírozzanak a rideg Hold felszínen. A dupla korong egyes számú lemezén 17, a modern prog tartalmat kimerítő tétel kapott helyet. Giccses epika találkozik itt a hetvenes évek instrumentális szerzeményeivel.

A nyitó Do A Stunt akár egy fuvolamentes Jethro Tull vagy egy korai Genesis szám is lehetne, a Silent Times egy tökéletes popdal, leginkább a Teenage Fanclub modorában. Az elektronikus bizbaszokkal operáló Autoblue a Radiohead Kid A-jét juttatja eszünkbe, az Alphaville pedig egy perfekt shoegaze darab, amit ugyanígy játszhatott volna a My Bloody Valentine 1991-ben. A dupla korong kettes lemezén egy több mint félórás, lenyűgözően bonyolult, rideg elektronikával és absztrakt hiphoppal bőven átszőtt instrumentális kollázs kapott helyet.

Radics Gábor
2010.09.08