Marsmobil: (Why Don't You Take) The Other Side
A kis adagokban emésztőtraktusunkba jutó nyugtató is lehet halálos. A relaxáló kemikáliák spontán kómát is okozhatnak. A Marsmobil alfába visz, és ott is hagy.

A milánói születésű, de évek óta Münchenben élő középkorú úr, nevezzük nevén: Roberto Di Gioia és énekesnő társa, Martine Rojine valamiért úgy gondolja, hogy a jó popzene úgy működik, mint a Seduxen. Csökkenti a szorongást, megszünteti a görcsállapotot, és ha kell, be is altat. Súlyos tévedés. A rakkenrollra nem hat a tüneti kezelés.

Röviden, tömören: ha nyugtatózni akarjuk, és hozzá nem értő módon tesszük, könnyen a kívánt hatással ellenkező bántalmakat idézhetünk elő. A Marsmobil olyan akar lenni, mint a francia Air. Kimagasló minőségű, légies, atmoszférikus, a gravitációra fittyet hányó, éteri, érzelmes, értelmes, introvertált, elektroakusztikus és popos. Mindezek mellett melankolikus, és csupa csoda. Na most ehhez invenció kell, tudás és érzékenység. A Németországban élő művészek azonban ezen erények híján vannak. Náluk csupán bágyatag az, ami az Airnél intim. A 2006 óta működő duó eddig három albumot (Strange New World, 2004, Minx, 2006, Une Affaire De Mode Et De Musique, 2007) töltött meg ezzel a vérszegény, álmos ábrándozással.

A Compost Records-nál illetve a Richard Dorfmeister és Peter Kruder igazgatta G-Stone Recordings-nál megjelent (Why Don't You Take) The Other Side a negyedik a sorban. Lehet, hogy itt kellene megállni. Alapvetően nincs semmi kivetnivaló abban, ha valaki szereti a The Beatles-t, sőt, és abban sem, ha úgy érzi, hogy ha a liverpooliak zenéjét több pszichedeliával fröcsköli tele, meg kopizza az Airt, azzal saját világot teremt.

A baj csak az, ha ezt megfelelő dalszerzői véna híján teszi, és komolyan is veszi. Tényleg tök felesleges egy újabb Airt csinálni, főként, ha az eredeti ezerszer jobb, mint a karikatúra. A (Why Don't You Take) The Other Side ezzel együtt kivételes alkalmakkor bejöhet. Például nagy betegen, ágyban, párnák közt, reggeli lustálkodás idején, vagy ha egyszerűen csak kiüresedésre vágysz.

A szürreális, főként a hatvanas-hetvenes éveket idéző szintihangokkal kikent mű első felében, úgy a hetedik-nyolcadik számig nincs más, csak idegnyugtató felhőjáték. Onnan pedig a teljesség igénye nélkül a következők: a Led Zeppelin Moby Dick-jének riffjére húzott easy listening (Lolly), akusztikus balladás enyelgés egy kis The Beatles közjátékkal (Cry For A Day), ugyanez zongorára (Monday, Tuesday), vonósokkal és fúvósokkal színezve (Revolution Girl), latin ritmusokra kihegyezve (Insane 5), de jut egy kis bolerós pszichedelikus maszatolás (Berchidda) is.

Unalom ellen nincs orvosság.

Radics Gábor
2010.09.07