A milánói születésű, de évek óta Münchenben élő középkorú úr, nevezzük nevén: Roberto Di Gioia és énekesnő társa, Martine Rojine valamiért úgy gondolja, hogy a jó popzene úgy működik, mint a Seduxen. Csökkenti a szorongást, megszünteti a görcsállapotot, és ha kell, be is altat. Súlyos tévedés. A rakkenrollra nem hat a tüneti kezelés.

Röviden, tömören: ha nyugtatózni akarjuk, és hozzá nem értő módon tesszük, könnyen a kívánt hatással ellenkező bántalmakat idézhetünk elő. A Marsmobil olyan akar lenni, mint a francia Air. Kimagasló minőségű, légies, atmoszférikus, a gravitációra fittyet hányó, éteri, érzelmes, értelmes, introvertált, elektroakusztikus és popos. Mindezek mellett melankolikus, és csupa csoda. Na most ehhez invenció kell, tudás és érzékenység. A Németországban élő művészek azonban ezen erények híján vannak. Náluk csupán bágyatag az, ami az Airnél intim. A 2006 óta működő duó eddig három albumot (Strange New World, 2004, Minx, 2006, Une Affaire De Mode Et De Musique, 2007) töltött meg ezzel a vérszegény, álmos ábrándozással.

A Compost Records-nál illetve a Richard Dorfmeister és Peter Kruder igazgatta G-Stone Recordings-nál megjelent (Why Don't You Take) The Other Side a negyedik a sorban. Lehet, hogy itt kellene megállni. Alapvetően nincs semmi kivetnivaló abban, ha valaki szereti a The Beatles-t, sőt, és abban sem, ha úgy érzi, hogy ha a liverpooliak zenéjét több pszichedeliával fröcsköli tele, meg kopizza az Airt, azzal saját világot teremt.

A baj csak az, ha ezt megfelelő dalszerzői véna híján teszi, és komolyan is veszi. Tényleg tök felesleges egy újabb Airt csinálni, főként, ha az eredeti ezerszer jobb, mint a karikatúra. A (Why Don't You Take) The Other Side ezzel együtt kivételes alkalmakkor bejöhet. Például nagy betegen, ágyban, párnák közt, reggeli lustálkodás idején, vagy ha egyszerűen csak kiüresedésre vágysz.

A szürreális, főként a hatvanas-hetvenes éveket idéző szintihangokkal kikent mű első felében, úgy a hetedik-nyolcadik számig nincs más, csak idegnyugtató felhőjáték. Onnan pedig a teljesség igénye nélkül a következők: a Led Zeppelin Moby Dick-jének riffjére húzott easy listening (Lolly), akusztikus balladás enyelgés egy kis The Beatles közjátékkal (Cry For A Day), ugyanez zongorára (Monday, Tuesday), vonósokkal és fúvósokkal színezve (Revolution Girl), latin ritmusokra kihegyezve (Insane 5), de jut egy kis bolerós pszichedelikus maszatolás (Berchidda) is.

Unalom ellen nincs orvosság.