Ipari zajok, hardcore techno, éjsötét hangulat, aberrált szövegek, dark electronica, industrial experi-metal, életkedvgyilkos dalok. Nagyjából ezt kínálja a norvég aggrotech zenekar az ötödik sorlemezén, szóval ne ezt a korongot toljuk be a kislányunk szülinapi zsúrján a gyerekeknek, mert könnyen odáig fajulhatnak a dolgok, hogy egymás torkán igyekeznek letolni a műanyag játékokat.

A négyes jó darabig a Rammstein bulik előtt melegítette a közönséget, ami nem meglepő, hiszen sokban hasonlít a két együttes, azt is mondhatnánk, hogy a Combichrist a Rammstein (kis)testvérzenekara. A Nine Inch Nails-szel is párhuzamba állítható a banda, de Trent Reznor mindig képes volt többletjelentéssel felruházni a szikár zenei vázat, amit ő közvetítőközegnek használt ahhoz, hogy a lehető legszuggesztívebben mutassa be a belső pokol anatómiáját, sőt néha sikerült palackba zárnia magát a zeitgeistot is, ami meglehetősen szép teljesítmény ebben a műfajban.

A norvégok esetében erről szó sincs, ők folyamatosan egyetlen érzést sűrítenek hangjegyekké, és ez nem más, mint a düh. Erről az A38-on személyesen győződhettünk meg idén: a zenekar márciusban bolygatta meg a hajó közönségének lelkivilágát. És talán érdemes még megemlíteni, hogy a Combichristnak olyan csodálatos, önmagukban is beszédes számcímeket köszönhetünk, mint a Fuck That Shit, a Fuckmachine, What The Fuck Is Wrong With You? vagy a Shut Up And Swallow,  melyek remekül jelzik, hogy azért nem kell túlzottan komolyan venni ezt a bizonyos dühöt.

A norvég gyári munkások zenéje nemtől, kortól és zenei ízléstől függetlenül ugyanazt a hatást éri el a hallgatónál, ugyanazokat a negatív érzéseket ébreszti fel benne. Számaik segítségével olyan sötét zugokat térképezhetünk fel a tudatalattinkban, melyekről jobb inkább nem is tudni. Ez a Making Monsters esetében is így van,  mely hét év alatt az ötödik LP-je az együttesnek, és ezúttal is korrekt dühkitöréseket hordoz. Ugyanakkor megint a fantázia, a kreativitás maradt ki a dalokból, amelyek többnyire monoton módon zakatolnak körbe-körbe, és csak a legritkább esetben lepnek meg minket annyira, hogy meg is maradjanak a fejünkben.

A Throat Full Of Glass például azzal emelkedik ki a többi szerzemény közül, hogy nem morcos halálhörgést hallunk benne, hanem "normális" éneket. Ez nyilván szemöldökráncolásra készteti majd az ortodox rajongókat,  de ez a ”puhulás” új fanokat is szerezhet.