A poptörténet talán legnagyobb hatású, de biztosan a legváltozatosabb pályát befutó művésze, David Bowie valami miatt nagyon szereti Bécset. Nemcsak, hogy rendszeres visszatérőnek számít ott turnéival, de 1999 végén, mikor az
`hours....` album megjelenése kapcsán összesen nyolc koncertet adott (és azok egy része is zártkörű volt), Bécs lett az egyik helyszín, és az új technikai lehetőségeket oly szívesen tesztelő Bowie épp ahhoz a fellépéshez szervezett internetes élő közvetítést. Az ezredfordulós szünet utáni visszatérést jelentő 2002-es
Heathen albumhoz főleg fesztiválfellépések kapcsolódtak (például a Moby által szervezett
Area Two amerikai utazó fesztiválon) és Ausztria akkor kimaradt, de most, hogy – alig egy évvel az előző lemez után – a jóval inkább koncertre termett
Reality anyaga megjelent, a hat hónap alatt csaknem hetven állomást (észak-amerikai és európai helyszínek mellett Ausztráliát, Új-Zélandot és Japánt is) érintő világturnéból nem hiányozhat a bécsi dátum sem – az október 7-én Koppenhágában indított első szakasz 14. előadása.
Az előzenekar az európai turnén a portlandi Dandy Warhols, melynek frontembere, Courtney Taylor-Taylor maga is élő példája David Bowie hatásának, zene és imidzs terén egyaránt, mint ahogy eddigi négy albumuk (
The Dandy Warhols – 1995,
...The Dandy Warhols Come Down – 1997,
Thirteen Tales From Urban Bohemia – 2000,
Welcome To The Monkey House – 2003) is egy kaméleonszerű médiumzenekart mutat, mely hol a Velvet Underground, hol a kilencvenes évek eleji brit pszichedélia, hol a glam-rock és a Rolling Stones-retró, hol a szintipop vonalai mentén szerveződik. Egy előzenekari poszt tálcán kínálná az alkalmat, hogy háromnegyed órás programjukat lendületes és fülbemászó kislemezdalaikból állítsák össze, így növelve eladásaikat Bowie széles közönségének körében, de a két gitárost, egy dobost és egy szintis-csörgős csajt egyesítő kvartett a
Not If You Were The Last Junkie On Earth című nyitódal („
sosem gondoltam volna, hogy junkie
vagy, hiszen a heroin már olyan divatjamúlt dolog”) után egy vendégtrombitással kiegészülve mélyre süllyed a Jesus And Mary Chain, Spiritualized és Ride fémjelezte pszichedelikus noise-örvénybe, és onnan csak a végére bukkan elő, de akkor már a világhíres
Bohemian Like You, illetve az új album szintipopos stúdióhangzását élőben elvető
You Were The Last High és
We Used To Be Friends is valahogy ernyedten hangzik (ehhez nyilván a hanyag keverésből adódó tompa hangzás is hozzájárul).
Az átszerelés közben bőven van idő tanulmányozni a minimalista színpadképet, melyet egy nagy háttérvászon és a színpadot hátulról, illetve mindkét oldalról körbefogó magasított kifutó alkot, a két szélen néhány fejjel lefelé belógatott csupasz szürke ág jelképes „erdejével” – biztosak lehetünk, hogy ez az este nem a speciális effektekről fog szólni. Háromnegyed kilenc után nem sokkal David Bowie hangját ismerhetjük fel, ez már a koncert intrója, egy zenekari dzsemmelés felvétele, melyet kis animáció kísér a háttérvásznakon, majd azok előtt sorra felbukkan a bevonuló zenészek sziluettje is. Bowie kísérői ezúttal hatan vannak, eggyel kevesebben, mint legutóbbi Stadthalle-koncertjén (az
Outside turnéján, 1996 elején), viszont kettővel többen, mint az 1997-es
Earthling album Budapestet is érintő körútján. A kopasz feka basszista-vokalistanő, Gail Ann Dorsey és a Bowie-t már több mint harminc éve szolgáló zongorista, a szintén kopasz Mike Garson arról a bizonyos Sziget-koncertről is ismerős lehet a Stadthalléban szép számban jelenlévő magyar nézőknek. Az elmúlt tíz év szinte minden David Bowie-lemezén játszó fekete dobos, Sterling Campbell a már említett `99-es bécsi koncerten is ott volt, a két gitáros közül Earl Slick már a hetvenes évek közepén is kísérte Bowie-t, míg szintén impresszív sessionzenészi múlttal rendelkező Gerry Leonard a 2000-ben felvett (de meg nem jelent)
Toy album óta van mellette, a kísérőzenekar legújabb tagja pedig a tavaly csatlakozott fekete Catherine Russell, aki hol billentyűkön, hol akusztikus gitáron, hol ütőhangszereken, hol vokalistaként egészíti ki a hangzást. Maga David Bowie jobb oldalról érkezik óriási ováció közepett és már szól is egyik legnagyobb slágere hetvenes évek eleji
glam korszakából, a
Rebel Rebel. Az 56 éves sovány szőke herceg jobban néz ki, mint az elmúlt évtizedben bármikor, kábé húsz évet simán letagadhatna a korából, fekete farmerban és fekete dzsekiben feszít, nyakában bordó sál, vastag barna bőröve lazán kilóg előre, mintha egy nagy lengő bráner lenne. A
cool faktort a
New Killer Star című aktuális kislemezdal alatt egy hófehér elektromos gitárral emeli még tovább.
Az új lemez címadó dala, az őrjöngő
Reality jön (ezt a turné kezdete óta még csak másodszor játsszák), majd ismét egy hetvenes évekbeli dal, a John Lennonnal közösen írt és azóta oly sokak által lekoppintott
Fame feszes fehér funkja. „
Több korszakból játszunk dalokat. Néhányat ismertek majd, néhányat nem fogtok ismerni – haha! –, de nem érdekel” – poénkodik Bowie (akinek már rég több korszaka van, mint hogy azok mindegyikét szemléltetni tudná egyetlen koncert szűk keretében), és a Pixies együttestől feldolgozott
Cactus után tényleg egy obskúrus számmal áll elő: a
Sister Midnight az, amit Iggy Poppal közösen, annak
The Idiot című lemezére írt 1976-ban. „
Képzeljétek azt, hogy egy kis klubban vagyunk” – folytatja az évődést a tizenvalahányezres közönséggel, majd hogy ezt a fantáziát táplálja, odaszól egy nézőnek: „
Szia! Hogy hívnak?” A
Heathen egyik tempósabb, fülbemászóbb dala, az
Afraid jön, majd – „
na, ezt ismerni fogjátok!” – belekezdenek a
China Girlbe, melynek nagy részét Bowie a színpadtól balra ülő nézők felé fordulva, nekik integetve énekli (ez a szám szintén ugyanúgy, akkor és ott született, mint a
Sister Midnight, azzal a különbséggel, hogy az Iggy-féle eredeti után néhány évvel, 1983-ban Bowie is lemezre vette – és az ő csinos feldolgozásában világsláger lett belőle). Ezután ismét az új albumról következik egy dal, a gúnyos-politikus
Fall Dog Bombs The Moon, mely alatt Bowie egy szép nagy Gretsch gitáron penget, majd egy újabb egzaltált darab, a
Hallo Spaceboy, melyet a jobb oldali emelvényre kiállva énekel, a közönséget hergelve.
Ezután csendesülés, a színpadon csak Garson, Leonard és Bowie marad, így kezdik a
Heathen nyitódalát, a
Sunday-t, melynek végére lassan mindenki visszatér, akkor viszont az énekes tűnik el, míg Slick jóízűt szólózik. „
Most kaptok egy ajándékot: a következő számot Gail Ann Dorsey énekli velem” – konferál a visszatérő David Bowie az
Under Pressure előtt, melyben a (nyolcvanas években kezdett dalszerző-énekesnői karrierjéhez az
I Used To Be... című új albummal nemrégiben visszatérő) kecses kis fekete basszistalány óriási közönségsikert aratva vállalja át Freddie Mercury énekrészeit. Szintén a nyolcvanas évek hajnaláról való a következő dal is, az
Ashes To Ashes, aminek végén Garson szólózhat nagyot szintijén. Bowie „
ismerkedjetek meg a családdal!” felkiáltással bemutatja zenészeit, évődik azon, hogy Gailen kis kabátja alatt nincsen ing, csak egy melltartó, aztán évődik egy sort a közönséggel is, hogy hányan ismerik az
It Can`t Happen Here című ősrégi Frank Zappa-számot (nagy ordibálás), tényleg hányan ismerik (kisebb ordibálás), és hányan ismerik a hatvanas évek amerikai undergroundjának másik jeles képviselőjét, a Fugs együttest (minimális reakció). „
Na, most megfogtalak titeket!”
„
Ezt ritkán játsszuk” – mondja a
Days előtt, pedig az új album egyik legbájosabb daláról van szó, akusztikus hangvételű darab, mindkét gitáros faszi 12 húroson penget, Bowie egy hosszú lábú széken ülve énekel. Aztán „
back to Radio Bowie”: egy régi nagy sláger, a
Fashion táncoltatja meg a népet, majd hasonló lüktetésben egy új dal, az ironikus
Never Get Old („
sosem lesz elég a pénzből / sosem lesz elég a drogokból... / sosem lesz elég a szexből / sosem öregszem meg”). Az 1995-ös
Outside albumról való
The Motel és a tavalyi
5.15 The Angels Have Gone atmoszférikus darabjai után a közönség nagy örömére megint régi slágerek kerülnek elő: az akusztikusra vett
Loving The Alien és a laza latinos kezdése miatt sokáig csak szövegéről azonosítható
Let`s Dance között egy azoknál bő tíz évvel korábbi dal is, a változatlanul hagyott
Changes, az est legrégebbi Bowie-szerzeménye („
vigyázzatok, rockerek / hamarosan megöregedtek” – szól az intelem 1971-ből, de mintha arra, aki mondja, nem vonatkozna).
„
Közeledik az éjfél, lekésitek a metrót. Hálózsákot hoztatok?” – élcelődik az énekes háromnegyed 11 tájban, miután már 21 dalt lenyomott. A korábbi turnéállomásokon volt már olyan koncert is, ahol ráadásokkal együtt összesen 22 számot énekelt, de most láthatóan még egyáltalán nem kíván takarodót fújni. Ezen a turnén mintegy ötven dalból válogatnak, kellő teret engedve a spontaneitásnak, Bowie pillanatnyi kényének-kedvének, márpedig ezen az estén nemcsak elképesztő formában énekel (néhány nappal korábbi megfázásának nyomát sem hallani), de le is rí róla, hogy tényleg élvezi, amit csinál, inspirálja a közönség lelkesedése, mint ahogy zenészei is fényes hangulatban vannak (főleg hogy a turné elején járunk, még szinte minden koncert hoz váratlan fordulatokat). Az új albumról való
She'll Drive The Big Carban Bowie szájharmonikát vesz elő (ez a dal a stúdióváltozat kissé műanyag „`84-es hangzásával” szemben élőben szerencsére sokkal elevenebben és organikusabban szólal meg), majd egy meglepetés következik: „
Ezt a számot most játsszuk első vagy második alkalommal, szóval még nekünk is új” – konferálja be a finom
The Loneliest Guy-t (magán a turnén először énekli, csupán egy zártkörű – ám szatelliten közvetített – szeptember eleji londoni klubkoncerten mutatta be korábban). Ahogy a
Sunday elején vagy a
Loving The Alienben, most is csak Garson és Leonard kíséri, miközben háttérvásznak egy teljes erdőt vetítenek mögéjük. Aztán visszatér az egész zenekar, és két masszív számmal folytatódik a műsor: a `97-es
I'm Afraid Of Americans a témához illően szatirikus animációt kap, a `77-es
”Heroes” pedig az eredetinél lazább, kevésbé szigorú zenei felfogásban szólal meg, a közönség ütemes tapsával kísérve. A főprogramot a
Heathen címadó záródala... izé, khm... zárja. Bowie a szám epikussá növő kódája alatt, mikor már nincs énekelnivalója, basszistanője mellé lép, kezét annak vállán nyugtatva áll és néz a közönségre. Felemelő pillanat, több is, mint egy pillanat.
A ráadásra az énekes ingben és mellényben tér vissza, a színpad baloldali emelvényén, hogy előadja a
Reality záródalát, a dzsesszes
Bring Me The Disco Kinget. Csak legöregebb barátja, Mike Garson jön, hogy zongorán kísérje, a dobalapok és a háttérvokálok felvételről mennek. A maratoni dal után visszatér a többi zenész is, Bowie leveszi a mellényét és előrejön a színpad közepére. ”
Ezzel elérkeztünk a koncert feléhez...” – közli (a műsor ekkor már két és fél órája tart – már most hosszabb, mint a turné bármelyik korábbi koncertje!). Persze csak viccel, ekkor már csak a záró Ziggy-blokk van hátra: pályafutása legfrenetikusabb sikert arató lemezének, az 1972-es
The Rise And Fall Of Ziggy Stardust And The Spiders From Mars glam-konceptalbumnak a legdögösebb dalai, a
Hang On To Yourself meg a
Suffragette City bugija, és végül a katartikus címadó dal, a világ egyik legemlékezetesebb gitárriffjére épülő
Ziggy Stardust. Ami aztán vissza is köt a nyitó
Rebel Rebelhez, hogy a múlt keretébe zárja a jelent és a jövőt, hiszen David Bowie-nak – oly sok nagy sztárral ellentétben – mindegyikben van keresnivalója.
koncertfotók: Sióréti Gábor