A poptörténet egyik legfurább figurája, Moby már háromszor is fellépett Budapesten (valamikor 1994 táján egy alternatív fesztiválon brutalizálta szintijét, '96-ban - a rockos periódusában - a Red Hot Chili Peppersnek előzenekaroskodott, '97-ben pedig a filmzenei ihletésű számait összegyűjtő I Like To Score album kapcsán nyilatkozgatott és DJ-zett egy kis klubban), de mióta az ezredfordulón megasztár lett, úgy tűnik, a magyar koncertszervezők már nem mernek vele próbálkozni. Az osztrákok szerencsére igen: Bécs déli csücskében, az Oberlaa negyed egészségügyi központjának háromezres sportcsarnokában lép fel Richard Melville Hall, a 37 éves vegetáriánus, állatvédő, egyházellenes Jézus-hívő, aki klasszikus zenén nevelkedett, kamaszként punk, hardcore és speed metal zenekarokban szerzett gyakorlatot, majd a nyolcvanas évek közepén elmerült az elektronikus zenében és a DJ kultúrában, a rave partik és a chillout roomok hőse, az underground és Hollywood kis kedvence lett egyszerre, megízlelte a technosztár státuszt, aztán hirtelen visszatért az indusztriális punk-rockba, és mikor már senki sem számított rá, Play című 1999-es barkácsalbumának tízmilliós eladásai révén a legnagyobb sztárok között találta magát, s - miközben aszkéta életmódját továbbra sem hajlandó feladni - új albumán és turnéján már igyekszik megfelelni a hirtelen megnőtt elvárásoknak.

A személyesen Moby által meghívott norvég Röyksopp duó jó választásnak bizonyul az előzenekari poszton: a szintetizátorai fölött hajladozó kócos Torbjorn Brundtland és a néha ütőhangszerekre is átálló szakállas Svein Berge (egy vigyorgó basszusgitárossal kiegészülve) negyvenperces programjukban lelkesen - a stúdiófelvételeik alapján vártnál jóval energikusabban - hányják egymásra Melody A.M. című bemutatkozó albumuk számait, köztük az Eple, Poor Leno és Remind Me című sikerdalokat. Ez utóbbiból a Someone Else-féle rádiós remixverziót játsszák a hozzátartozó animációs videoklippel a háttérben, de a saját számok mellé egy remixüket is betoldják, melyet a chicagói DJ, Felix Da Housecat What Does It Feel Like? című slágeréhez készítettek.

A félórás átszerelés után a sötét színpadról az új Moby-album egyik instrumentális darabja, a címadó 18 hangzik fel, de a szintetizátornál nem Moby, hanem egy fekete zenész körvonalai bontakoznak ki, mögötte - a színpad bal hátsó részében elhelyezett emelvényen - pedig három fehérbe öltözött szemüveges lány csap a húrokba vonójával: két kínai származású hegedűs és köztük egy fehér csellista - ugyanaz a brit trió, akik tavaly novemberben Nelly Furtado londoni koncertjén is beszálltak egy számba vendégként. A rövid intróként funkcionáló 18 után a lányok egy újabb vonóstémát vezetnek elő, feltűnik még hátul egy dobos és egy ütőhangszeres, jobb szélen pedig egy negyven körüli basszusgitáros nő, és beindul a legutóbbi kislemezdal, az Extreme Ways. Néhány másodperc múlva maga Moby is berohan, vadul gitározva felszántja a színpadot egyik végétől a másikig és az első versszakra pont odaér a mikrofonjához. Fekete pólóján a szokásos ördögszarvas-angyalszárnyas szív, ám ezúttal nem vette fel azt a piros melegítőfelsőt, amit a néhány nappal korábbi koppenhágai MTV-koncertközvetítés során viselt, hogy Eminemre és az ő Without Me című Moby-gyalázó slágerére, illetve annak videójára utalhasson (a rapper a bécsi koncerten nem kerül szóba).

Az Extreme Ways után Moby a maga hideglelős hangján (mely leginkább a néhai Joy Division-vezért, Ian Curtist idézi) újabb számot vezet elő, az Animal Rights című 1996-os durva (és sikertelen) rocklemezéről való Say It's All Mine-t, aztán lerakja a gitár, és 180 fokos zenei fordulatot véve a kilencvenes évek hajnaláról származó Go című rave slágerét vezényli le, melybe a Twin Peaks főtémáját is beleépítette - gerjeszti a közönséget, mániákusan veri tamtamjait, kiabál a mikrofonba (vagy amellé), fel-alá rohangál és ugrál. Ekkor már a színpad jobb oldalán áll a testes fekete soul énekesnő, Diane Charlemagne is, akit számtalan tánczenei projekt vendégvokalistájaként ismerhetünk (többek között Goldie koncertjein is láthattuk, például az 1998-as Szigeten). A felkorbácsolt hangulatot Moby az atmoszferikus Porcelaine eléneklésével vezeti le, majd bekonferál "egy mocskos szexi dalt": az Another Woman az, melynek az új albumon hangmintaként szereplő énektémáját Diane ízesen reprodukálja ("napokra eltűnsz otthonról / és én tudom, mondom, tudom / hogy van egy másik nőd valahol"). Moby a tamtamok mögül ismét előrejön, és míg zenészei várakoznak, metálos gitárszólókkal szórakoztatja magát, amihez pofákat is vág, majd vigyorogva mentegetőzik a közönségnek, hogy ezt - mármint a nagy tömeg előtti gitárhősködést - mindig ki szerette volna próbálni. A következő szám a James Bond filmek főtémájának dance-rockos átirata, melyet Moby még A holnap markában című 1997-es epizódhoz készített. A fekete billentyűsről időközben kiderül, hogy DJ is, a pult mögött szkreccsel nagy lelkesen.

Aztán Moby ismét bocsánatot kér, ezúttal George Bush miatt (akit néhány napja azon a bizonyos MTV-s közvetítésen több tízmillió fül hallatára "őrült fasisztának" nevezett). "Most szégyellem magam, hogy amerikai vagyok" - mondja, majd így konferálja az 1999-es Play album ősrégi blues és spirituálé hangmintákra épülő számainak egyik legjellegzetesebbikét, a Find My Baby című dalt: "ez arról szól, hogy mennyire szerettem volna a mély Délen születni". Ezúttal sem Moby, sem Diane nem énekel, csak az eredeti énekhang ismételgeti archív felvételről a "megtalálom én a babámat, hú, még mielőtt lemegy a nap" sort a modern zenei kíséret fölött. Két hasonló fogantatású darab következik az új albumról: a következő kislemeznek választott In This World című dalt Diane zenekar nélkül, Moby gitárkíséretével adja elő (a végén azért beszállnak a vonósok is), de az In My Heartból már dögös diszkózás lesz, a zenekar teljes fordulatszámon nyomja, az ütőhangszeres látványosan kikel magából, a lányok égnek tartott vonóval ugrálnak. Ezután két hiperpörgős táncdal kerül elő a kilencvenes évek első feléből, a Next Is The E és a hasonló hangulatú Bring Back My Happiness, melyek alatt Moby őrülten rohangál a Korg szinti, a tamtamok és a mikrofon között.

Az extázis után levezetés: a Play egyik csúcsdala, a Natural Blues, melyben Moby és Diane ráénekelnek a néhai ismeretlen öreg néger hangjára: "ó istenem, nagy a bajom / ó istenem nagy a bajom / senki sem tudja, csak az Úr / senki sem tudja, csak az Úr / lementem a hegyről a minap / boldog lett a lelkem és az is maradt... / bementem a szobába, alig voltam ott / az ágyra néztem, a testvérem halott..." Aztán Moby két számot énekel az új albumról, a hidegen szomorú Signs Of Love-ot és a "gyerekkoromban sokat ültem a tévé előtt, sok sci-fit néztem" konferansszal bevezetett We Are All Made Of Stars című sikerdalt, mindkettőben gitározik is (bár ez utóbbi szám jellegzetes gitártémája DAT-ról jön). A Why Does My Heart Feel So Bad? alatt a szintetizátorra fekszik rá, Diane-re és a hangmintára hagyva az éneket ("miért fáj úgy a szívem / miért fáj úgy a lelkem / ezek a nyitott ajtók"), aztán - zenekara összes tagjához hasonlóan - hatalmas afro-parókát húz a fejébe, és így szól: "Azért viselem ezt a hülye parókát, mert valami nagy hülyeségre készülök. DJ-párbajt fogok vívni RJ-vel, a DJ-mmel. Én nagyon szar DJ vagyok, RJ viszont 1989-ben elnyerte a világ legjobb DJ-jének járó díjat." Moby A Felkelő Nap Háza témájával melegít szintetizátorán, majd RJ-vel váltogatják egymást a DJ-pult mögött, szkreccselgetnek a Jam For The Ladies című számmal, miközben Diane buzdítja a nézőket, hogy buzdítsák az aktuális versenyzőt. Végül Moby inkább gitárt vesz a nyakába és úgy fejezi be a számot. És ha már ott van a gitár a nyakában, hát utána rögtön le is zavarja zenekara élén a Paranoid című Black Sabbath-ősmetálklasszikust! Aztán hogy még teljesebb legyen a stíluskavalkád, imígyen konferálja a Bodyrock című dalát: "mindig is szerettem volna kombinálni gyerekkorom két kedvenc zenei stílusát, a hiphopot és a punk-rockot". Végül egy újabb "mocskos szexi dalt" jelent be, melynek apropóján Diane Charlemagne-t szexistennőnek nevezi: a másfél órás törzsprogramot a Play album egy másik nagy slágere, a pattogós Honey zárja (csak a miheztartás végett: a Play albumnak 8, azaz nyolc kislemezdala volt - ami valószínűleg rekord -, és azok közül csak a Run On és a South Side nem hangzik el ezen az estén).

A ráadásra Moby ismét gitárral a nyakában érkezik, viccből elkezdi pengetni a Stairway To Heaven intróját, de aztán Led Zeppelin helyett inkább Ramonest játszik: a Blitzkrieg Bop című kétperces kis nonszenszet. A következő dal ismét feldolgozás, de sokkal meglepőbb. "Ezt a számot azért játsszuk, mert a zenekar, amelyik írta, már nem szokta játszani" - magyarázza Moby. A Radiohead legelső slágere, a Creep az, amit Thom Yorke-ék tényleg évek óta szabotálnak (na jó, a tavalyi oxfordi koncertjük harmadik ráadásában végül csak eljátszották), és amit Moby, ez a kis creep (geek, nerd stb.) is nagyon hitelesen elő tud adni. Amikor aztán a szintijéhez lép és a Kraftwerk-féle We Are The Robots témáját kezdi pötyögni, a közönség már tényleg delirálni kezd. "Vegyél feleségül!" - kiabálja be egy női hang. "Ezt majd később megbeszéljük" - feleli Moby, és úgy dönt itt az idő bemutatni a zenekarát. Megtudjuk, hogy a basszistanő dél-afrikai, a dobos osztrák születésű (dupla tapsot és éljenzést kap), az ütőhangszeres Trinidad és Tobago állampolgára, a többiek londoniak. Moby megkéri a vonósszekciót, tisztelegjenek Bécs előtt, mire a lányok elhúzzák a Mozart-féle Kis éji zene nyitányát. Az osztrák közönség elalél a gyönyörtől, Moby pedig már nem hagyja leülni a hangulatot. "Egy nagyon nagyon szép techno szám következik" - mondja, és elnyomják Feeling So Real című dalt, az 1995-ös Everything Is Wrong album legnagyobb slágerét, ami ismét tömeges eksztázist okoz. A zenekar integetve búcsúzik, vissza már nem jönnek. Egy újságíró kolléga megjegyzi, hogy a Everything Is Wrong másik slágere, a Everytime You Touch Me is lehetett volna még, de ne legyünk telhetetlenek. Egy Moby-koncerttől így is olyan zenei csapongást kap a közönség, amilyet egyetlen más előadótól sem. Punk, rock, metál, techno, rave, diszkó, soul, blues, hiphop, ambient, klasszikus zene - keveredik minden, mint Moby kis kopasz fejében.


koncertfotók: Glódi Balázs (Sziget)