Mikor Kylie Minogue, a tizenéves ausztrál tévés színésznő egy jótékonysági rendezvényre feldolgozott egy hatvanas évekbeli dalocskát, még senki nem sejtette, hogy ez lesz a vége. Hogy a szóban forgó The Loco-Motion Ausztrália legsikeresebb kislemeze lesz 1987-ben. Hogy az angol Stock-Aitken-Waterman dalszerző-producertrió az évtized végének egyik legnagyobb női sztárját csinálja meg a Nagy-Britanniába átcsábított göndör fürtű, vékonyka hangú lánykából, akinek bemutatkozó albumából 14 millió példány fogy a világon. Hogy a hamvas ártatlanságot nőies szexi pózokra cserélő Kylie fellázad a műanyag sztárgyár ellen, és a saját lábára áll. Hogy duettet énekel a morbid ausztrál rockpoétával, Nick Cave-vel, és együtt koncertezik a walesi Manic Street Preachers rockzenekarral. Hogy nemcsak a heteroszexuális férfiak fantáziájának tárgya, hanem igazi gay icon is lesz. Hogy Nagy-Britannia legsikeresebb női előadója 1998-ban katasztrofálisan megbukik indie és techno elemekkel spékelt albumával (alig 43 ezer példányt ad el belőle), és még lemezcége is kirúgja. Hogy a bukott énekesnő 2000-ben a jól bevált diszkóhoz visszatérve újra visszakerül a csúcsra. Hogy alig egy évvel később egy perfekt modern poplemezzel még onnan is feljebb tud lépni, a Can't Get You Out Of My Head című dallal például 2001 legnagyobb slágerét jegyzi (sőt még Amerikát is visszahódítja, ahol pedig már 13 éve - az I Should Be So Lucky és az újra felvett The Loco-Motion óta - nem voltak sikerei). És hogy mindvégig megmarad szerény, szimpatikus, emberi léptékű sztárnak.

Kylie Minogue már nem tinisztár, 34 éves (de sokkal szexisebb, mint 19 évesen volt). Most ért pályája csúcsára, és most jött el számára a lehetőség, hogy végre megvalósítson egy olyan turnét, amiről korábban csak álmodozhatott (valami olyasmit, amire az amerikai nagynéninek, Madonnának már többször volt alkalma). Fél éves előkészítés, 100 fős stáb, és olyan közreműködők, mint John Maybury videoművész vagy Vivienne Westwood, Dolce és Gabbana divattervezők, no meg a legutóbbi klipekből ismert robotmozgású tánccsoport. A divat, a film, a kortárs táncművészet és a popkultúra számtalan eleméből táplálkozó show - hét felvonásban (Silvanemisis, Droogie Nights, The Crying Game, Streetstyle, Sex In Venice, Cybertronica, Voodooinferno).

A 39 állomásos európai turné április 26-án indult, az egyik manchesteri koncertet az interneten is közvetítették - egyenes adásban másfélmillióan, az ismétlésekkel együtt nyolcmillióan voltak rá kíváncsiak. Június 4-én Bécsben mintegy négyezer fős közönség várja Kylie-t a Bank Austria Halléban (furcsa, hogy nem a tizenötezres Stadthalléban lép fel, amit a vele egy népszerűségi szinten álló Robbie Williams koncertje simán megtöltött tavaly). A nézősereg teljesen heterogén, tizen-, huszon- és harmincévesek egyaránt.

A műsor a robotblokkal nyit. A levegőben négy fémes öltözetű táncos lóg a derekánál felkötve és végez szögletes mozdulatokat meg átfordulásokat, miközben a színpad jobb hátsó szegletében helyet foglaló zenekar a Can't Get You Out Of My Head testvérdarabját, a hasonlóan robotikus lüktetésű Come Into My World című számot nyomja. Kylie a színpad hátterét uraló lépcső közepén jelenik meg, a lépcső alól emelkedik ki mozdulatlan robotként. Aztán a robotpáncél héjai leválnak róla, és kilép a filigrán énekesnő, akinek közmondásos fenekét csak egy flitteres kis forrónadrág (pontosabban forrószoknyácska), felsőtestét pedig csak egy kis top fedi. A haja befonva.

"Come, come, come into my world" - invitál szép új világába robotikus táncmozdulatok közepette Kylie, aztán a levegőben lógó figurák leereszkednek, és újabb táncosok jelennek meg, hogy lesegítsék és kicsatolják társaikat. Az arcuk helyén tükröző felületet viselnek, nők és férfiak vegyesen, de ez csak tüzetes szemlélés után dönthető el. Összesen 12 van belőlük, míg a kísérőzenekar létszáma mindössze hat fő: egy gitáros, egy dobos és két billentyűs (akik közül az egyik néha basszusgitárra vált), továbbá két vokalistalány. A Shocked című 1990-es Stock-Aitken-Waterman-szerzeményt funkys rockban nyomják, majd ismét visszatérnek a jelenbe: az aktuális klipdal, a Love At First Sight következik, majd Kylie egészen előrejön, köszönti a közönséget, évődik egy rajongóval, majd az új album címadó dalával zárja a műsor első blokkját. A Fever alatt a háttérvásznak orvosi műszerekként szívdobbanásokat mutatnak (igaz néha összevissza kezdenek krikszkrakszolni, és azt írják ki, hogy "Kylie"), míg színpadra ágyak gördülnek be a homályban, de valószínűleg azok sem kórházi ágyak, mivel meztelennek tűnő nők vonaglanak rajtuk (mikor több lesz a fény, kiderül, hogy testhez simuló ruhát viselnek, a mellbimbók helyén sötét foltokkal). Szerelmi láz.

A vetítővásznakon Beethoven feje jelenik meg, a hangszórókból az Örömóda szól, Kylie és a táncosok fehér ruhában és fekete kalapban térnek vissza, a férfiakon vastag ágyékvédő, kezükben hosszú fekete botok, amiket előszeretettel dugnak át lábuk között hátulról. Mindez a Mechanikus narancs című kultikus Stanley Kubrick-filmre utal, ott lófráltak ilyen szerelésben a Beethoven zenéjére disznólkodó fiatal bűnelkövetők. A Spinning Around szól, bár az énekesnő nagy visszatérését meghozó diszkódal ezúttal rockos verzióban kerül terítékre. Aztán Kylie fekete estélyiben tér vissza és az azonos című filmből is ismerős The Crying Game című balladát énekli, amibe beleszövi Put Yourself In My Place és Finer Feelings című saját sikerdalai részleteit, miközben az égből rózsaszirmok hullnak. Utána a videovásznakon a keletiesre fazonírozott Kylie-t látjuk bohóckodni a GBI (German Bold Italic) című dallal, amit Towa Teinek, a néhai Deee-Lite együttes japán DJ-jének Sound Museum című 1998-as albumára énekelt fel. Aztán Kylie hús-vér valójában is visszatér, ezúttal rendőrlányként énekli a gerjedős gitárral kísért Confide In Me-t egyik akrobata kvalitású táncosának, majd egy hiphopblokk következik, ahol a fiúk és lányok csiricsáré utcai viseletben rendeznek block partyt a nyolcvanas évek breaktáncos-graffitis modorában, miközben a Slim Lady ("karcsú hölgy") feliratú pólót viselő Kylie még egy Eminem-parafrázist is bevet: "I'm Slim Lady, yes I'm the real Lady, all the other Slim Ladies are just imitatin', so won't the Real Slim Lady please stand up, please stand up, please stand up." Aztán a táncosok leszaladnak, Kylie pedig felkonferálja a Kids című dalt: "Robbie Williams úr most sajnos nem lehet itt. Át tudjátok venni a szerepét? A közönség lelkesen ordítja, hogy igen, később a két vokalistalány a színpad két szélére kiállva énekel és énekelteti a népet, még azután is, hogy Kylie már elhagyta a színpadot.

A következő blokkban az énekesnő Moulin Rouge hangulatban, fűzőben és bugyiban tér vissza, és jön az est első olyan száma, ami úgy diszkó, ahogy kell (és ahogy eredeti verziójában volt), és a közönség hálás érte nagyon. Az On A Night Like This után ugrás jönne a gagyi dizsis múltba, csakhogy a Kylie első sikerét meghozó The Loco-Motion feldolgozás itt most lassú szexfunk verzióban szól, a táncosok szorosan az énekesnő mögé sorakoznak, úgy megy a gruppenvonatozás. A faszikon csak egy alsónadrág és egy harisnya van, ami a következő szám alatt még súlyosbodik, ugyanis mindannyian egy rózsaszín belsejű félszoknyát kanyarintanak maguk mögé. Így nem is meglepő, hogy a tavaszi kislemezdal, az In Your Eyes egyszer csak latinba fordul, majd átvált a Please Stay-be, majd a Rhythm Of The Nightba (ezt a diszkódalt a Moulin Rouge-ban is feldolgozták, igaz ott nem Kylie, de mivel ő is szerepelt és énekelt a filmben, így most stílszerű ez az utalás).

A főprogram záróblokkja ismét sci-fi, de Kylie most streetwearben nyomul. Előkerül egy dal a mostoha sorsú 1998-as albumról, a Limbo, míg a Light Years lemez címadó száma a Giorgio Moroder/Donna Summer-féle diszkóalapművel, az I Feel Love-val egybegyúrva hangzik el, a I Should Be So Lucky pedig ambientes átdolgozásban szól, és tulajdonképpen csak a szövegéből lehet ráismerni, de a csillagközi utazás legvégére még a Dreamsből is bekerül néhány sor: "nothing's what it seems / these are the dreams of an impossible princess" ("semmi sem az, aminek látszik / ezek egy lehetetlen hercegnő álmai") - ezek az utolsó szavak és szépen össze is foglalják, mit láthattunk az elmúlt másfél órában. A táncosok U alakba görnyedve, négykézláb mozognak, állatcsordaként körbeveszik Kylie-t, és egy süllyesztővel az egész kompánia eltűnik a színpadról.

A ráadás két tüzeskedő szám, az új albumot záró Burning Up és a Better The Devil You Know 1990-ből, melyek alatt a táncosok pápua bennszülötteknek öltözve járnak tűztáncot. Kylie megtapsoltatja táncosait, bemutatja zenészeit. Az egyiküknek születésnapja van, ott lepik meg a tortával a színpadon, Kylie a nézők támogatásával énekli el neki a Happy Birthday-t. Aztán a közönség kitapsol magának egy második ráadást, hiszen valami még hiányzik. A Can't Get You Out Of My Head az, amihez meglepő módon itt nem jár külön show, sem extravagáns ruhák, sem a klipből ismert tánckoreográfia: csak Kylie, a vokalistalányok és a zenészek vannak a csupasz színpadon, a lábuknál a táncoló-éneklő közönség, a hátuk mögötti vetítővásznon, mint valami karaoké képernyőn, poénból ott megy a szöveg. Amit persze mindenki ismer. La-la-la, la-la-la-la-la, la-la-la...

Ez a turné is arról tanúskodik, hogy Kylie Minogue pályája csúcsán áll. Ebben a szellemes popkulturális utalásokkal telezsúfolt, alaposan kidolgozott, ám szabad játékosságot sem nélkülöző produkcióban a pophercegnő a legnagyobb természetességgel szemlézi karrierje mindegyik korszakát (még a kereskedelmileg megbukott '98-as lemezt is, amiről az egy évvel ezelőtti turnén egy hangot sem énekelt), és bátran átalakítja nagy slágereit, noha a közönség nem ezt várná tőle. Az előző album On A Night Like This címet viselő turnéja (melyet a Live In Sydney című DVD is dokumentál) csillogó, csiricsáré camp diszkó-show volt, ez a mostani Fever turné modern és kísérleti (a Your Disco Needs You című tavalyi retro-diszkós slágerre például Kylie-nak most nem volt szüksége). Ez az alig egy év alatt lezajlott változás hatalmas előrelépést jelez, sőt a kommersz popban még sokkal bámulatosabb teljesítmény.