A 4AD kiadónál megjelent bemutatkozó album idején többen úgy gondolták, ebben a londoni duóban születik majd újjá a kilencvenes évek elejének cipőbámuló színtere, így végül az intellektuálisan túlvezérelt indie arcok is megkapják a magukét. Ugyanakkor a debütáló album inkább volt a dance-rock újrafelfedezése, semmint a zajos feedback feltámasztása.

Persze a The Big Pink nem variálta ügyetlenül a paneleket, hiszen azért az mégiscsak tény, hogy az MR2-n szó szerint éjjel nappal folyó Dominos az év egyik legeltaláltabb slágere volt, és nem sokkal maradt le mögötte a Velvet sem. Mégis voltak fenntartásaink, hogy a zenekart komolyan lehet-e venni, vagy éppenséggel kamu az egész. A rossz hír, hogy a The Big Pink elsősorban magát veszi komolyan.

Míg a debütben volt valami titok, sötétség, misztikum, addig a Future This csupán egy középszintű poplemez középszintű számokkal. A Primal Scream, a Jesus & Mary Chain és a My Bloody Valentine öröksége már szóba sem kerül, és igazat kell adnunk azoknak, akik szerint eddig sem szabadot volna idecitálni őket. A The Big Pink leginkább olyanná vált, mint egy kilúgozott Kasabian (a Jump Music pedig nagyon olyanná), Tom Meighanék azonban jóval ötletesebben és innovatívabban nyúlják a Primal Screamet. Az meg szinte már zavaró, hogy a Lose Your Mind a nyolcvanas évek legolcsóbb popjának megoldásaival operál.

Nem arról van szó, hogy a Paul Epworth (Adele, Plan B) producerkedésével felvett Future This dalai nem tartalmaznak fülbemászó refréneket, táncolható grúvokat, oldschool hiphopot (Give It Up) és annyi electro alapot, hogy azt akár Kylie Minogue is megirigyelhetné, csak valahogy túl sablonos és kommersz az összhatás. Valamennyi szám egy sémára épül: végy egy húzós grúvot, adj hozzá több rétegű, ilyen-olyan tágterűre effektezett gitárhangzást, tolakodó, épp ezért könnyen megjegyezhető énektémát, visszhangot, és építs ebből toronymagas épületet. Az unásig ismételt séma miatt aztán a Future This fáradt és nem túl ambiciózus, még akkor sem, ha alapvetően lelkes.

A Stay Golddal például a Dominos csillivilli változatát akarták megírni - felemás eredménnyel. A The Big Pinknek jobban állt a monokróm. A Hit The Ground (Superman) hiába használja Laurie Anderson O Supermanjének hangmintáját ("hahaha"), sem ettől, sem a nagyszabású kórustól nem lesz jobb szám, mint bármelyik Maroon 5-töltelék. Ugyanez a helyzet a Rubberneckinggel is, ami szintén a Dominos receptjét követi. El lehetett volna menni az impulzív, electrós, zaklatott 1313 irányába, abban legalább megcsillan némi ötlet.
 
A záró 77 végül felvillantja a The Big Pink emberi arcát is. A dal pimasz és gyászos egyszerre, de semmivel sem kevésbé hatásvadász, mint a Future This többi száma.