Azaz a London-Brighton tengelyen mozgó zenekarban továbbra is felfedezni véljük egy nagy zenekar valamennyi ismérvét, ám egyelőre az érési fázisban vannak. Az együttes számai már a 2004-es alakulást követően pörögtek a Radio 1-on, ez pedig elegendő alapnak bizonyult ahhoz, hogy Orlando Weeks (ének, szövegíró), Hugo White (gitár), Felix White (gitár, vokál), Rupert Jarvis (basszus) és (akkor még) Robert Dylan Thomas (dob) 2007-es debütjét fokozott hájp várja.
A The Smiths egykori producerével, Stephen Streettel rögzített Colour It In tök középszerű volt ugyan, mégis ráharaptak páran, sőt a Cafe dé Paris in London Magazin odáig is elment, hogy a legjobb új brit bandaként ünnepelje a Bloc Party és a The Futureheads akolból előbújt zenekart. Ami a folytatást illeti, a három évvel ezelőtti Björk albumon és az Arcade Fire mellett is dolgozó Markus Dravs iránymutatása mellett kiadott Wall of Arms egészen új dimenzióba emelte a bandát, még akkor is, ha a lemez hemzsegett az idézetektől. Lényegében újragondolták az Arcade Fire-t, úgy építkezésben, mint dallamvezetésben. A hívószavak egyértelműen az "érzelem" és a "hangulat" lettek. Így bár igazán nem beszélhetünk önálló munkáról, a The Maccabeesnek mégis sikerült úgy összepuskázni dolgozatát, hogy egész jó osztályzatokat tudjon begyűjteni. A zenekar fejlődőképesebbnek és intelligensebbnek tűnt, mint a nagy átlag.
A mindent tisztázó harmadik album megítélése erős. Mi azonban ennél árnyaltabb véleményt fogalmazunk meg. A Given To The Wild alapvetően egy jó lemez, csak épp az emlékezetes számok hiányoznak róla. Az identitáskeresés így még távolról sem ért véget. A The Maccabees most épp ott tart, hogy megpróbál lassan építkező, epikus, himnikus dalokat írni, de úgy, hogy közben kikerülje a U2-Coldplay párhuzamot. Nos, ez néha sikerül, néha nem (Grew Up At Midnight és a fülbemászó Glimmer).
A Given To The Wild rendkívül visszafogott album, levegős, tág terű dalokkal, csilingelő gitárokkal, ködös, éteri, emelkedett, monumentálissá terebélyesedő témákkal. Fény, szépség, fájdalom és reszketeg törékenység. A tavalyi Szigeten nálunk is fellépett britek ezúttal a nyolcvanas évek felnőtt popzenéjéhez nyúltak vissza. Ezzel együtt nem beszélhetünk a brit gitárzenei színtér új messiásairól, csupán egy tisztességesen összerakott albumról. A The Maccabees azonban sajnos van annyira színpadias és túljátszott, hogy sokszor unalmassá váljon. Ezért persze akár a szenvelgős, falzett ének is felelőssé tehető.
A punk-funk és elektronika felől érkező Tim Goldsworthy (The Rapture, Cut Copy, UNKLE, Massive Attack) hallhatóan nem akarta kordában tartani a zenekar öndefiníciós törekvéseit, de azért egy kis varázslat nem ártott volna (valami olyasmi, mint a Slowly One két és fél percében történik). Persze az olyan számok, mint a The Futureheads-re visszautaló, eksztatikus, izgatott és zabolátlan Pelican, a gyorsuló-lassuló, lebegésből nagyszabásba váltó Feel To Follow vagy épp a lemez leghosszabb száma, a feszes ritmikájú Unknown akár elég is lehet egy jövőbeni önálló állam kialakításához.
A The Smiths egykori producerével, Stephen Streettel rögzített Colour It In tök középszerű volt ugyan, mégis ráharaptak páran, sőt a Cafe dé Paris in London Magazin odáig is elment, hogy a legjobb új brit bandaként ünnepelje a Bloc Party és a The Futureheads akolból előbújt zenekart. Ami a folytatást illeti, a három évvel ezelőtti Björk albumon és az Arcade Fire mellett is dolgozó Markus Dravs iránymutatása mellett kiadott Wall of Arms egészen új dimenzióba emelte a bandát, még akkor is, ha a lemez hemzsegett az idézetektől. Lényegében újragondolták az Arcade Fire-t, úgy építkezésben, mint dallamvezetésben. A hívószavak egyértelműen az "érzelem" és a "hangulat" lettek. Így bár igazán nem beszélhetünk önálló munkáról, a The Maccabeesnek mégis sikerült úgy összepuskázni dolgozatát, hogy egész jó osztályzatokat tudjon begyűjteni. A zenekar fejlődőképesebbnek és intelligensebbnek tűnt, mint a nagy átlag.
A mindent tisztázó harmadik album megítélése erős. Mi azonban ennél árnyaltabb véleményt fogalmazunk meg. A Given To The Wild alapvetően egy jó lemez, csak épp az emlékezetes számok hiányoznak róla. Az identitáskeresés így még távolról sem ért véget. A The Maccabees most épp ott tart, hogy megpróbál lassan építkező, epikus, himnikus dalokat írni, de úgy, hogy közben kikerülje a U2-Coldplay párhuzamot. Nos, ez néha sikerül, néha nem (Grew Up At Midnight és a fülbemászó Glimmer).
A Given To The Wild rendkívül visszafogott album, levegős, tág terű dalokkal, csilingelő gitárokkal, ködös, éteri, emelkedett, monumentálissá terebélyesedő témákkal. Fény, szépség, fájdalom és reszketeg törékenység. A tavalyi Szigeten nálunk is fellépett britek ezúttal a nyolcvanas évek felnőtt popzenéjéhez nyúltak vissza. Ezzel együtt nem beszélhetünk a brit gitárzenei színtér új messiásairól, csupán egy tisztességesen összerakott albumról. A The Maccabees azonban sajnos van annyira színpadias és túljátszott, hogy sokszor unalmassá váljon. Ezért persze akár a szenvelgős, falzett ének is felelőssé tehető.
A punk-funk és elektronika felől érkező Tim Goldsworthy (The Rapture, Cut Copy, UNKLE, Massive Attack) hallhatóan nem akarta kordában tartani a zenekar öndefiníciós törekvéseit, de azért egy kis varázslat nem ártott volna (valami olyasmi, mint a Slowly One két és fél percében történik). Persze az olyan számok, mint a The Futureheads-re visszautaló, eksztatikus, izgatott és zabolátlan Pelican, a gyorsuló-lassuló, lebegésből nagyszabásba váltó Feel To Follow vagy épp a lemez leghosszabb száma, a feszes ritmikájú Unknown akár elég is lehet egy jövőbeni önálló állam kialakításához.
Június 1. és 3. között harmadik alkalommal kóstolható immáron már több mint 100 féle üveges és közel 35 féle csapolt belga sör a Vajdahunyad várában.
Június 1-3. között egy különleges, királyi lakomának bárki részese lehet a Budavári Libamájfesztiválon.
Copyright © 2012
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Felhasználási feltételek