Nos, ha így lesz, nagy király válik belőle, hiszen a húszas évei második felében járó srác igen mély kapcsolatot ápol a kísérletezéssel. Multiinstrumentalista, klasszikus zenét tanult hegedűn, tinédzser éveiben pedig beszippantotta az elektronika. Lemezen persze simán győz. Eddig kijött már két EP (Darling, darling, darling..., Scandale!), illetve egy egész estés album (613), amelyek mindegyikét a legfelsőbb szinteken ajnározta a francia szaksajtó, de persze nem maradt el a hangos nemzetközi siker sem. Elég, ha csak annyit teszünk hozzá, hogy Chapelier Fou a Szigeten is megtöltötte a teret.

Az Al Abama az EP-trilógia záró darabja, és a fiatal muzsikus-producer ezúttal is csúcsot dönt. A kompromisszumok nélkül muzsikáló kalapost hasonlították már Amon Tobinhoz, akárcsak az Animal Collective-hez, Yann Tiersenhez vagy épp Four Tethez, ugyanakkor mindezen méricskélések elhagyhatók, mert az Al Abama önálló entitás. Saját kútfőből kipattant egyedi, egyéni, egyszeri és megismételhetetlen alkotás, mely nem szorul az "ehhez képest", "ahhoz képest" koordinátarendszer támogatására.

Az excentrikus dalpark a vurstli hangulatú downtempo-blődlitől (Al Abama) a homályos ambienten (Mystйrieux Message) át a széttekert, meg-megtörő ütemkonstrukcióval operáló, mégis dallamos elektronikus darabokig (La Bonne Orthographe) megannyi regisztert bejár. A felszíni hangminták sűrű alkalmazását, összeollózását a mélyben mindenféle elektronikus sercegések, percegések, galaktikus zajok, oszcillátorzörejek, földönkívüli bugyogások, fortyogások emelik el még inkább a talajtól.
 
Az atmoszférateremtés gall mágusa a majd' nyolc perces Right Place And Time Leftben egészen bizarr módon hozza közös nevezőre a jazzt, az elektronikát, a torzított zajt, a meleg-pasztorális dallamközpontúságot és az űr végtelen ridegségét. A záró, akusztikus dominanciájú, vágyakozó Hahahahaha?-ban aztán előkerülnek a vonósok is, hogy a Világvége vendéglő asztalánál csak nekünk játsszon az univerzum egyik legjobb hegedűse.