Anélkül, hogy nagy közhelyeket akarnánk írni, mégis nagy közhellyel kezdjük: a The Black Keys olyan, mint a jó bor. Idő kellett nekik, amíg beértek. Lemezek már 2002-től jöttek, de az igazság az, hogy néhány hűséges fegyverhordozón és pár "beavatott" kritikuson kívül a kutya sem törődött velük. Aztán tavaly kiadták addigi életművük non plus ultráját, a Danger Mouse-zal készült Brothers-t és egy csapásra a magazinok címlapján találták magukat (a hangzásfelelős egyébként nagy potenciált láthatott a duóban, hiszen már a 2008-as Attack & Release-t is igazgatta). Az album ugyan egy kicsit hosszabb és ragacsosabb volt a kelleténél, mégis berántott két Grammy-t, további egyet a producernek, egyet pedig a minimál borítót elkövető teamnek.

Az énekes-gitáros Dan Auerbach és a dobos-producer Patrick Carney duója nemcsak, hogy kitölti a The White Stripes feloszlása után keletkezett űrt, de új távlatokat is nyit a dob+gitár galaxisban. A banda olyan előképeket idéz meg, és olyan előképek zenei hagyatékát gondolja tovább, mint a fehér blues bandák egyik legnagyobbika, a John Lee Hookerrel is kollaboráló Canned Heat, a blues rock apostolai, a The Allman Brothers Band és a Ten Years After, de nem hagyták figyelmen kívül a Steppenwolf vagy épp a Credence Clearwater Revival munkásságát sem.
 
Ha az előző lemezről azt írtuk, hogy "nem egydimenziós Chicago- vagy épp Delta blues, inkább fúziós, hard rockkal, Hendrix-szel, soullal átgyúrt massza", akkor az El Camino-nál még inkább kiemelhetjük a soul hatást és a T. Rex-féle glamet. Fontos, hogy a The Black Keys nem csak Jack és Meg White rajongótáborának jöhet be, hanem mindazoknak, akik szerint a jó rakkenroll nem a stadionokban, hanem a garázsokban kezdődik és ér véget.

Az album rövidebb, tömörebb, átgondoltabb és ha lehet, még letisztultabb lett, mint az előző. Egyszerű, de nem primitív, céltudatos, de nem taktikus. 37 perc vegytiszta rock, sallangok nélkül. Csak blues és rock, döbbenetes erejű glam riffek, gospel kórusok, laza szövegek, fürge basszusok, frivol hangulat és bombasztikus sound. Ja, meg buli ezerrel.

A felütésben elhangzó rockabillys Lonely Boy rögtön megadja az alaphangot, a Dead And Gone a banda No One Knows-a, legalábbis ami a döngölő alapriffet illeti, míg a Gold On The Ceiling egy érdekes, szintihangzású gitáreffekttel elkövetett egyhuzatú blues rock. A Little Black Submarines úgy indul, akár egy Johnny Cash-ballada, hogy aztán 180 fokos fordulattal a duó Stairway To Heavenjévé teljesedjen ki (sőt még akkordmenetében is hajazzon rá). A Money Makert akár a The Hives is dörrenthette volna a kétezres évek elején, míg a Sister leginkább olyan, mint valami nyolcvanas évekbeli hajbanda örökbecsűje. Kiváló popszám egy rockzenekartól.

A Black Keys végigjárta a zarándoklatot, de hogy bekerülnek-e a rock and roll halhatatlanjai közé, egyenlőre még kérdés. Mindenesetre jó úton járnak.