Az eredetileg pécsi, de mostanság inkább a budapesti Blokk Művészeti Központban fellelhető Spacesh!t albumának hangjait nyilván egy hipertérugrás alkalmával szedték össze a srácok. Földönkívüli elektronika, kozmikus pop és rock, galaktikus diszkó űrcowboyoknak és teheneiknek, meg persze nekünk idegen földlakóknak is, csak azért, hogy megtudjuk, mire is bulizhatunk majd a világvégi vendéglőben Zaphod Beeblebrox, Arthur Dent, Ford Prefect, Trillian és persze az örökké depressziós paranoid android, Marvin társaságában.

A zenekar első észlelése 2004 utánra tehető. Bár a tagok előtte több bandában is kipróbálták már a földi létformát, a közös hangra a Spacesh!tben találtak csak rá. A nulladik album után felköltöztek Budapestre, hogy a frontember, Jeli kiválása után újra kitalálják magukat. Összeismerkedtek Sándor Dániel producerrel (Esclin Syndo, Volkova Sisters, Isten Háta Mögött), majd a Metropol Stúdióban nekiálltak összerakni a nagyjából egy évig készült debütöt. A szürreális, de legalábbis figyelemfelkeltő cím egy nem kevésbé figyelemfelkeltő albumot takar. A lemeznek nem nagyon van előzménye, és nem is igen köthető semmilyen hazai előképhez (talán az Omega űrkorszakának hordozórakétája, a Gammapolis szólna így 2011-ben, ja meg a Neo, már ha egyáltalán...).

Eklektikus, magával ragadó, perfekt és perfekt módon összerakott popzene ez. Táncos, szórakoztató és okos egyszerre, ugyanakkor nem veszi túl komolyan magát. Bulizni ugyanúgy lehet rá, mint elgondolkodni, és megvan az az előnye (vagy épp hátránya), hogy a kukacos vájtfülűek is elszórakozhatnak egy-egy zenei idézet felfedezésével. A szkafander azonban nem csak véd, el is szigetel. Így kérdés, ha a Spacesh!t marad a zsáneren (?) belül, a következő alkalommal lesz-e elég muníciójuk a földlakók meghódításához? Ha így, ha úgy, a Plan At Earth bármelyik dalából lehet sláger (bár mi csodálkoznánk a legjobban, ha nálunk azzá válnának). A hatások között ugyanúgy ott van a Daft Punk, mint mondjuk a Pink Floyd, Jean Michel Jarre és a space rock úgy általában, ugyanakkor az analóg szintis alapok komoly electro-töltetet is kaptak.

Az egészen könnyed My Brother's Gone To Shine egy marsbeli szalagavató főslágere, a táncos, kvarcjáték-csipogásokkal teletűzdelt, depresszióűző DC&D-t akár a Depeche Mode is műsorára tűzhette volna a nyolcvanas években, az elborult, savas Happiness egy kikukázott Daft Punk-szám, a hömpölygő, tapssal nyomtatékosított, elfojtott pumpálásban kitörő Freefall pedig egy komolyabb darab, nemkülönben a korong egyik legjobbja. Az Electric Six-féle electro rockra húzott Huhu Songgal aztán inget váltunk, hogy végül az akusztikus gitárpilinckézésből kibomló, méltóságteljes Revue Dancer röptessen el minket a végtelen űr sötétjébe.

A Spacesh!ttel a hazai pop a földi űrkorszakba lépett.