Mondjuk ezt azzal együtt, hogy a zenekar mérhető és értékelhető portfólióval rendelkezik. Elsőre két semmilyen kis lemezt kaptunk (Songs for Polarbears, 1998, When It's All Over We Still Have To Clear Up, 2001). Nem voltak rosszak, de jók sem. Visszhang nélkül maradtak. Harmadiknak aztán beütött a nagy pálya. A 2004-es Final Straw néhány héten belül elemelte Gary Lightbody zenekarát a független skót gitárpop színtérről.

Szimpatikus és szerény fiatalemberek szimpatikus és szerény zenét játszottak, különösebb hatásvadászat nélkül, mellőzve minden fellengzősséget. A dalok hatásosak voltak, elégikusak, középtempósak, és az érzelemmutató is a megfelelő hőfokot jelezte. A nagyigényű szerzemények meghozták a hőn áhított dicsőséget. Turné a U2-val, fellépés a Live 8-en. A fokozott elvárások közepette készült, 2006-os Eyes Opennel is folytatódott a menet. A slágeres, polírozott, már-már romantikus dalok coldplay-i magasságba ugyan nem juttatták a zenekart, de a Keane-t bőven beérték.

Az A Hundred Million Suns-on aztán nem történt semmi különös, csak a jól bevált receptet bolondították meg egy-két újabb ízzel. Balladás rock és rockos ballada. Együtténeklős, ismerős számok sora. Kívülről úgy tűnt, hogy a két évvel ezelőtti Up To Now gyűjteményes válogatásával a zenekar lezárni igyekszik egy korszakot. Változást ígértek. Lett is, kicsi.

A Fallen Empires a zenekar Achtung Baby!-je, bár paradigmaváltásról csakis a Snow Patrol szintjén beszélhetünk. A szimpatikus, tiszta, érzelmes, középutas pop nem kevés bindzsizésen ment át. A zongora, a gitár, a dob+basszus eltolódott a Leftifield-féle elektronika felé, de akkor sem állunk távol az igazságtól, ha olyan zenekarokat említünk egy-egy effekt, alap, hangzás feltűnése kapcsán, mint a New Order vagy épp az LCD Soundsystem. Ezek azonban csupán részletek. Az összkép mást mutat.

Az ígért irányváltás helyett maradt a kompromisszumtűrő, rádióbarát, The Killers-szel megspékelt, gitáros-vonós U2-Coldplay maszlag (az In The Endtől például konkrétan Chris Martin-mérgezést kapunk). Bár a széttekert, kórussal operáló I'll Never Let Go, a diszkós lüktetésű Called Out In The Dark, a gótikusan sötét és táncos, még a Sisters Of Mercy-t is tetemre hívó The Weight Of Love, a magasztos és emelkedett The Symphony, a tragikus és dagályos This Isn't Everything You Are vagy épp az örömteli, vonósokkal körített Lifening alapvetően mind változatosak, de valahogy mégsem érezzük, hogy egy ezeréves királyság születésének tanúi lennénk.