Az új anyag alapján a mai napig képtelen megbocsátani magának, hogy jó tizenkét éve a kelleténél erősebb befolyást engedett a nu metal hullámnak. Legalábbis erre utal, hogy a 2003-as kiadványon visszatérő, hagyományos thrash metalos témákat egyre komplexebb dalszerkezetekbe igyekszik beleszőni. Ám míg az utóbbi két albumon a legkevésbé sem érződtek a görcsösség jelei, az Unto The Locust epikus(nak tűnő), feleslegesen túlnyújtott szerzeményei olykor erőltetettebbnek hatnak, mint egy szilveszteri bohózatgyűjtemény.
 
Mindenekelőtt azonban el kell ismernünk, hogy a zenekar soha nem írt ennyire dallamos és technikás dalokat, mint ahogy Flynn sem használta a hangját ennyire változatosan. Csakhogy a temérdek váltás és témahalmozás a befogadhatóság rovására megy, erre pedig a nyitó I Am Hell is kitűnő példa. A gregorián bevezetőt atmoszférikus, tonnás gyalulás kíséri, majd az ezt követő thrash-es tempók akusztikus lírázgatásba csapnak át. A témák azonban mintha külön életet élnének egymástól, ezt pedig a zenészek - különösen Dave McClain - kitűnő teljesítménye sem képes feledtetni.
 
A dobos a This Is The End című darabban is fenomenális dolgokat kalapál össze, ám a dal ettől függetlenül meglehetősen jellegtelen marad. És máris elérkeztünk az album másik gyenge pontjához: a védjegyszerű Machine Heades stílusjegyek mellett megannyi kiszámítható, sablonos elem is felbukkan, ezeket pedig legjobb esetben is csupán egy másodvonalas metalcore formáció debütáló lemezén lennénk hajlandóak tolerálni.
 
És bár tény, hogy az Unto The Locust egy már-már progresszív dalgyűjtemény, a Burn My Eyes, a More Things Change, de még talán a Supercharger is jóval nagyobbat ütött a maga agrárbunkó, malterköpködő, groove-os "egyszerűségében".