Több szót nem is lenne érdemes pazarolni a Lady Antebellumra, hiszen tényleg arról van szó, hogy két jelzővel pontosan körbeírható a ténykedésük, ez a két jelző pedig a country és a kommersz. De hogy ne intézzük el ennyivel őket, ássunk kicsit a trágya mélyére. Az öt éve alakult trió - Charles Kelley (ének), Dave Haywood (vokál, gitár, zongora, mandolin), Hillary Scott (ének, vokál) - a Never Alone és Love Don't Live Here című számainak köszönhetően azonnal megmászta slágerlistákat, debütáló nagylemezüket pedig annak rendje és módja szerint elkapkodta az ízlésficamos amcsi közönség.
 
A tavalyi Need You Now is folytatta a megkezdett utat, azaz középszerű és az alatt teljesítő, de kifejezetten rádióbarátra vágott számokat lapátolt össze, így a kereskedelmi siker megismétlődött. Bármibe mernénk fogadni, hogy az Own The Nighttal is hasonló lesz a helyzet, azaz tömeghisztit vált majd ki. Pedig annyira lapos, hogy az még egy dániai farmgazdaságnak is a becsületére válna.

A Capitol Nashville gondozásában kialmolt dalcsokor ügyetlenül balanszíroz az epikus, vonósokkal kipingált, állati érzelmes, túláradó szódapop és a műmájer country között. Egyébiránt a countryt még a Tolcsvay testvérek is hitelesebben tolmácsolták anno, pedig itt a Kárpátok alatt nem sok kovbojkalapos farmert lehetett látni a hetvenes években sem.
 
Azt a tényt, hogy a wikipedia szerint "alig négy éves fennállásuk alatt öt különböző díjat zsebeltek be, és tizenöt díjra jelölték őket", sőt tavaly még egy Grammy-t is bezsebeltek, magyarázzuk a gazdasági válsággal, azt mostanában úgyis rá lehet húzni mindenre. Az We Owned The Nighttal és a Just A Kiss-szel beharangozott Own The Night hegedűs, steel-, ill. elektromos és akusztikus gitáros, (csörgő)dobos, honky-tonk zongorás dalai olyan soha nem hallott témákat feszegetnek, mint szerelem, csalódás és a péntek éjszakák. A dallam és akkordfűzést pedig nyilván a Muszty-Dobay gitáriskolából lesték el.

A Lady Antebellum sikere ugyanúgy félelemmel tölt el bennünket, mint Hajdú Péter mosolya.