Anthony Gonzalez projektjének 2003-as, Nicolas Fromageau-val rögzített Dead Cities, Red Seas & Lost Ghosts még csak az ígéretes kezdet volt, hogy aztán rá két évre az M83 már dimenzióugrást hajtson végre. Gonzalez a 2005 elején megjelent Before The Dawn Heals Us-zal iratkozott fel a legnagyobbak közé. Az alap a francia elektronika volt persze, ebbe kutyultak bele olyan aromákat, mint shoegaze, indie, new wave, dream pop és ambient. A főzet egyszerre volt üdítő és fejbekólintó, de mindenekelőtt mámoros. Édes, mint a likőr, bódító, mint egy jó francia konyak. Electropop nem szólt még ilyen romantikusan, szentimentálisan, egyszersmind monumentálisan, szórakoztatóan, mint ezen a lemezen. Tökéletes pop, tökéletes koncepció, tartalomhoz a forma.

A köztes, ambientes Digital Shades Vol. 1 után egy évvel, 2008-ban kiadott Saturdays = Youth a sokhangszeres szerző tinédzserkorát idézte meg. A lemez a nyolcvanas évek előtt vágta ki a díszlépést, de persze mindezt úgy, hogy nem a korszak szintipop vonalának lerágott csontjára ment rá, hanem a new wave-vel flörtölt. A rendes zenekarral felégetett korong mégsem tekinthető odabiggyesztett pastiche-nak, hiszen végig egyértelmű, hogy ezeket a dalokat így csak és kizárólag Gonzalez tudja hangba, hangzásba önteni.

A Hurry Up, We're Dreaming felületesen hallgatva leginkább a Saturdays = Youth egyenes ági folytatásának tekinthető, ugyanakkor nincs hiány holdkóros, a végtelen horizonton terpeszkedő darabokban sem. És akkor a kiállás: a Hurry Up, We're Dreaming duplalemez. 2011-ben nagy bátorság kell, hogy valakinek az életéből 80 percet kérjünk. Gonzaleztől azonban ez érthető húzás. Az M83 a nyolcvanas évek küldötte, azé a koré, amikor még nem volt internet, e-mail, sms, közösségi háló, mobil, amikor a világ lassabb volt, az élet pedig megélhetőbb. Ha innen nézzük, logikus, hogy egy a nyolcvanas évek emlőin csüngő korong időt kér magának. Az mellékes szál, hogy a két lemezből ki lehetett volna hozni egy zseniális összeállítást, így azonban "csak" egy újabb kiváló M83-albummal lettünk gazdagabbak, de hát a világ nem tökéletes. Emellett az is igaz, hogy az utóbbi időben egyre többen adnak ki duplalemezt, hiszen egyre többen kezdenek rájönni, hogy egy ponton túl sem a sebesség, sem a gazdasági fejlődés nem fokozható.

A gyermeki, fiatal és felnőttkori álmokra épített áthallásos mű ismét olyan félig ízlelt ízekből, vágyból, romantikából és naivitásból álló ábrándos világról mesél, amely régóta az M83 védjegye. A popzene Doktor Parnasszusa ezúttal is a képzelet birodalmába vezet. Színes tintákról álmodunk. Pátosz, színpadiasság és giccs az egyik oldalon, megható intimitás a másikon, mindennek fókuszában pedig a tökéletes, de nem túlpolírozott hangzás és a remek produceri munka áll. Külön érdem, hogy Justin Meldal-Johnsen producer és Gonzalez ezt a sokfelől építkező, sokfelé nyújtózkodó terjedelmes dalparkot mégis koherens keretek között tudta tartani.

Az első lemez nyitószámában (Intro) Zola Jesus szövegel, de ennél fontosabb, hogy az utána következő, az MGMT korai cuccaira hajazó Midnight City simán az idei év legjobb popdala. Nyolcvanas évek fless, szaxofonnal megspékelve. A Reunion lehetne akár egy Peter Gabriel-U2 közös szám is, ami egyfelől okés, másfelől viszont túl sok számban köszön vissza a Bono-féle ciki "óóó-ááá-úúú" vokál. És ha már álmok: az édibédi Raconte-Moi Une Histoire-ban egy béka szürreális történetét eleveníti fel egy kislány. A slappelős, funkos Claudia Lewis szégyentelenül műanyag, olyan sounddal, amiért a Purple Rain-korabeli Prince simán odaadta volna fele hercegségét. A képek között egy-két perces közjátékok sorakoznak, mint a Where The Boats Go vagy a This Bright Flash, ezek az REM-ek (itt: Rapid Eye Movement) vezetnek át a következő álomba. Ugyanúgy kapunk tehát eszményi slágereket, mint szakszerűen megkomponált üresjáratokat.

A kettes lemez a lassúdad, méltóságos My Tears Are Becoming A Sea-vel veszi fel a fonalat, hogy aztán a New Mappel robbanjon. Az OK Pal színtiszta nyolcvanas évek reflexió, ám ettől kezdve kicsit leül a lemez. A zongorán prüntyögő, epikus Splendor, a necces Year One, One UFO, az ambientes Fountains megakasztják a lemezt, a stadionos Steve McQueen viszont lendületbe hozza.

A Hurry Up, We're Dreaming nem hibátlan, mégis hibátlanul idézi fel kamaszkorunk legszebb nyarát.