Tekintettel arra, hogy a hazai indie színtér többé-kevésbé kompatibilis volt időben és térben a nyugati civilizáció bandáival, az évezred első évtizedének második felében több izgalmas produkció is született. Így volt nekünk többek között garázsos The Moogunk, artisztikusan, hidegen perfekt amber smith-ünk, Gonzo-nk, Jackedünk meg EZ Basic-ünk és végül, de nem utolsó sorban Hangmásunk. Ez utóbbi leginkább a pattogós, lefele pengetett, éles gitárokkal operáló, éjsötét death diszkót csinálta jól, amúgy a Joy Divison mintájára, raklapnyi kelet-európai szomorúsággal, kilátástalansággal és még több egzisztenciális szorongással és depresszióval.

A Hangmás valóban más hangot ütött meg. Egyszerre volt sötét, lehúzó és felszabadult. Extatikus és introvertált. Mindennek a tetejébe pedig kaptunk egy olyan frontembert, aki akár Pajor Tamás is lehetett volna, ha rosszkor, rossz időben születik. A Hangmás félvilági diszkójára elsősorban azok pöröghettek teljes odaadással, akiknek Ian Curtis gyászmiséi jelentik a vallást és a szakralitást, ugyanakkor vállalják, hogy orvosuk, gyógyszerészük képtelen enyhíteni tüneteiket.

"A Hangmásnak nem tudunk ellentmondani. Annyira intenzív, direkt, kérlelhetetlen, annyira extatikus. Kiszámítható, mégis kiszámíthatatlan, legalábbis a hosszú távú hatása... Mert a Hangmás úgy táncos és pezsgő, hogy közben mély és könyörtelen. Sötét. De nem matt. Fénylő sötétség van itt. A Hangmás stroboszkópja az éjszaka fényeit veri vissza rád." - írtuk anno a második lemez kapcsán. Azóta eltelt két év, és kiderült: a Hangmás nem egyszeri, sőt nem is kétszeri csoda volt.

A Kortársak vagy épp a New Order legjobb tanítványaiként állandó címszereplői lettek és maradtak a fővárosi klubközéletnek. Pont. A Hangmás koncerten él igazán, ott jön ki belőlük a lény és a lényeg. Minda Endre ott ránt magával, ott halsz meg velük, és ott támadsz fel - ha engedik. A Ragadozó ennek megfelelőn felemás érzéseket kelt.

Egyrészt állat, ahogy indul, behúz, de meg is rekedünk; nem taglóz le, pedig elvileg benne van a lehetőség. A harmadik albumokra jellemző irányváltás egyébként náluk is tapasztalható: a szövegek és az ének végre kevésbé modoros, itt már sokkal inkább a megjegyezhető, szlogenszerű sorok működnek. Finomabb, átgondoltabb, színesebb a hangszerelés is, több a billentyű, az effekt, kidolgozottabb a vokál. A hangzás is kiváló. Az Esclin Syndóból és az Isten Háta Mögöttből ismert Sándor Dániel szinte tökéletes munkát végzett, ám talán épp ez a tökéletes munka az, ami kivette a spirituszt, így aztán mégis megtartjuk a két lépés távolságot.

A Hangmásnak meg kellene ölni a hallgatót, ehelyett még sérteni is csak ritkán sérti, fékezetten punk. Az alig negyven perces, tíz számos korong ugyanakkor koncentrált, extatikus és dervisekkel táncoló, így összességében semmi okunk a fanyalgásra. Főként, ha többször visszaléptetnünk a nyitó Fehér zajra vagy a zseniális Lunára, ami a maga metsző témájával nemcsak a lemez, de az egész eddigi életmű egyik legjobbja, de az is lehet, hogy az értelmetlen háborúk minden halottaihoz címzett Haiku az.

Lényeg a lényeg: a Hangmás Ragadozója veszélyes ugyan, de inkább csak élőben, koncerten. A ketrecbe zárt lemezlétet nem viseli jól.