- Milyen érzés, hogy az idén már a felnőttek között száguldozol?  
 
- Nagyon jó! Rettenetesen vártam, mert új kihívást jelentett és nagyon szeretem a kihívásokat, nagyon szeretek új célokért küzdeni.  
 

Nagyítás

- A junior mezőnyben már nem voltak céljaid? Megelégedtél a két kontinensbajnoki trófeával?  
 
- Igazából már az első után is eljöhettem volna, hiszen megszereztem, amit akartam, de akkor az edzőmmel úgy döntöttünk: van még mit tanulnom. És tényleg nagyon hasznos volt az a plusz egy év, mert sokat gyorsultam. De az idén már mindenképp szerettem volna továbblépni, mert a felnőttek között sokkal több az induló és sokkal több a jó versenyző is.  
 
- Ez számszerűsítve mit jelent?  
 
- A junior kategóriában négyen küzdöttünk az első helyért, a felnőttek között meg mindig van legalább tizenöt olyan pilóta, aki az A-döntős részvételért harcol, s azok közül, akik oda bejutnak, kis túlzással már bárki nyerhet.  
 
- Hogy fogadtak az ellenfelek az első versenyen?  
 
- Na látod, az érdekes volt. Tavaly folyamatosan azt mondogatták, hogy jöjjek már, mert közöttük is megállnám a helyemet, kérdezgettek a terveimről. Az első, francia verseny azonban nem úgy sikerült, ahogy terveztem, s láttam az arcokon, hogy elkönyvelték: na, ebből a fiúból sem lesz semmi. De persze nem hagytam annyiban. Meg akartam nekik mutatni, hogy igenis helyem van közöttük.  
 
- És már a második futamon sikerült is meglepned a nagymenőket, hiszen egyenrangú partnerként küzdtél meg velük.  
 
- Igen, és ez nemcsak őket lepte meg, hanem engem is – enyém volt a leggyorsabb köridő, ami azért nem semmi! Az autóm akkorra megkapta a nagyobb motort, és bár még mindig lökdösődtek velem – ez alighanem örökre így lesz, hiszen a sportág sajátja –, azért már egyre nagyobb tisztelettel néztek rám. Most meg már, így az év vége felé azt látom, hogy tartanak tőlem, de legalábbis számolnak velem. És ez jó érzés. Tudod, az, hogy nem kisgyereknek néznek, hanem potenciális ellenfélnek.  
 
- Mi volt a legjobb élményed az idén?  
 
- Amikor a németországi Matschenbergben felállhattam a dobogóra, az nagyon nagy érzés volt. Meg aztán az is izgalmas volt – bár a döntő egy ütközés miatt nem éppen úgy sikerült, ahogy szerettem volna –, amikor a nyirádi pályán, hazai nézőközönség előtt kijött a lépés az előfutamokban. Őrjöngtek a szurkolók, amikor az Európa-bajnokot, vagy éppen az ezüstérmest sikerült megszorongatni, megelőzni.  
 
- Meglepett, hogy ilyen hamar jöttek a jó eredmények?  
 
- Meg. Szerettem volna, persze, hogy szerettem volna, de azért nem vettem volna rá mérget.
 
- Miért?  
 
- Mert úgy gondoltam, nehéz lesz megszokni a sebességkülönbséget a tavalyi és az idei autóm között.  
 
- És nehéz volt?  
 
Nem. Már a második versenyen éreztem, hogy semmi gondot sem okoz. Azt hittem, sokkal nagyobb erők hatnak majd ránk, sokkal nehezebb lesz kordában tartani az autót, és a tempó is egészen más lesz. Nem félek elárulni: volt bennem egy kis félelemérzet. Ez azonban olyan gyorsan elillant, ahogy jött, mert az autó rettenetesen stabil volt. Gyors voltam vele, mondták a többiek is és az idők is azt mutatták, de én nem éreztem olyan nagyon extrémnek a sebességet. Aztán valamikor mostanában beleültem a junior autóba és megéreztem, mennyire más, mennyivel jobb ez a mostani versenygép.
 
- Előzetesen milyen eredményt szerettél volna elérni?  
 
- A legjobb ötbe akartam kerülni. Most hetedik vagyok, de nincs messze az ötödik hely és szeretnék küzdeni érte. A francia futamon nehéz lesz dobogóra állni, mert sok jó hazai pilóta van, akik úgy ismerik a pályát, mint a tenyerüket, de az olasz pálya, amelyen az idényzárót tartják, nagyon fekszik nekem is és az autónak is. Szeretném nagyon odatenni magam, a dobogóra állni, mert akkor az összetettben is meglehetne az áhított eredmény. Arról nem beszélve, hogy a pszichikai hadviselés részeként az sem mindegy, milyen emlékeket hagy az ember az ellenfelekben.  
 
- No igen, gondolom, jövőre már nem szeretnél megelégedni az ötödik pozícióval! 
 
- Nem bizony! Az autó egyre jobban kiforrja magát, kinövi a gyerekbetegségeit, s mi is tudjuk, mit kell másként csinálni, mit kell úgy hagyni, ahogy van. Jövőre valamivel erősebb lesz, és egy kicsit jobban testre szabjuk, hogy jobb legyen a komfortérzetem benne.  
 
- És akkor?  
 
Akkor harcba szállhatunk akár az év végi dobogós helyezésért is. 
 
- Min múlik a siker?  
 
- Az eddigi tapasztalataim alapján nem feltétlenül kell versenyeket nyerni – persze nem árt, és az a legjobb érzés a világon, amikor ott pezsgőzöl a dobogó legfelső fokán –, a folyamatos kiegyensúlyozott teljesítmény sokkal fontosabb. Volt olyan versenyző, aki futamgyőzelem nélkül lett Európa-bajnok, pusztán azzal, hogy folyamatosan dobogós helyeket szerzett.  
 
- Mi az, ami a legjobb ebben a sportágban?  
 
- Az, hogy semmi más sem jár ennyi izgalommal, semmi más nem tuningolja fel ennyire az adrenalinszintemet. Azért izgalmas az autókrossz, mert sokan vagyunk a pályán, mert mindenki egyszerre akar befordulni az első kanyarba, mert az utolsó méterekig küzdeni kell, és mert sprintversenyről beszélünk. Ez azt jelenti, hogy maximum négy-öt percet megyünk, azalatt kell kihozni magunkból a maximumot. Vagyis: az ember gyorsan elérheti a céljait, viszont egyáltalán nincs hibázási lehetősége, mert nincs idő javítani.  
 
- Hogyan pihen az, aki ennyire felfokozott idegállapotban éli a mindennapjait?  
 
- Az iskola igazán pihentető (nevet).  
 
- De most komolyan! 
 
A versenyzés nekem nem munka: kikapcsol, ha ott vagyok a pályán, ha kiszakadok a hétköznapokból. Szórakozásból autókrosszozok, nem tekintem a sportot kötelességnek, vagy munkának.  
 
- És mi lesz télen? Hogy vészeled át az adrenalin nélküli hónapokat?  
 
- Ne izgulj miattam, akkor is találok elfoglaltságot. Persze, az autósport az igazi, de azért síelni is nagyon szeretek, síkrosszban magyar bajnoki címet is szereztem az ifik között, de nem is az eredmény a lényeg, hanem hogy élvezem a száguldást. De az még olyan távoli! Még csak az ősz kezdődik, még jó néhány kihívás vár rám az autókrosszban is!