Gaga mindössze huszonöt éves, de olyan világméretű hisztériát váltott ki, hogy igazából minden versenytársát hangyaként látja a mainstream pop legmagasabb pontjáról, ahol jelenleg trónol. Csak a Facebookon jelentéktelen harmincötmillió rajongója van, korszakalkotó klipjei minden nézettségi rekordot megdöntenek, polgárpukkasztó akcióinak köszönhetően pedig még az is találkozott a nevével, aki Szécsi Pál óta nem követi a popzene alakulását.  
Az év egyik legjobban várt lemeze, amiről a Lady azt nyilatkozta, hogy az évtized legállatabb kiadványa lesz, igazából egy erős közepes munka, melyen pont annyi a töltelékszám, mint az igazán jó sláger. Az például kiderül, hogy tud énekelni, és hogy több műfajban is otthonosan mozog, ugyanakkor a Born This Way-nek köszönhetjük minden idők egyik legízléstelenebb borítóját: a motoros képnél bármelyik "Photoshop kezdőknek" tanfolyam kisdiákja jobbat csinált volna.
 
A producerek és társszerzők (Fernando Garibay, RedOne, Jeppe Laursen, DJ White Shadow) gondoskodtak arról, hogy sokszínű legyen a felhozatal, és Gaga is új hatásokat épített be szerzeményeibe: Madonna mellett Bruce Springsteen is beköszön, de a stadionhimnuszok és a cicanadrág metál felé is kikacsint a művésznő, akinek új szerzeményein a nyolcvanas évekből is maradt egy szép, tarka rúzsfoltot.
 
A Marry The Night például ilyen, a Born This Way meg annyira Madonnás, amennyire csak lehet, a bizalomgerjesztő kezdést gyengus refrénnel elbaltázó Judas-ban pedig megtörténik az első laza botránykeltés: persze, hogy még mindig az egyház piszkálása a leghatékonyabb módja a figyelemfelkeltésnek.
 
A Gogol Bordello-remixnek ható Americano inkább (megintcsak) Madonnának állna jól, a Scheiße berlini technója néha Blümchen-i magasságokba emelkedik, a Bad Kids viszont az egyik legjobb dal. Sajnos sok a langyos töltelékdal, amelyek nélkül egy sokkal pengébb negyven perces kiadványt kaptunk volna, a többi resztlicucc pedig ráférne egy olyan rajongó-lehúzó bónuszkiadványra, amilyen a The Fame Monster is volt...