Az album kellemes antré volt, melyen nem buta és agresszív, hanem barátságos electropopot hallhattunk, azóta azonban sok minden változott a dance színtéren. Például masszív trend lett a nyolcvanas éveket újrajátszó szintipopból, ezért másodjára már valami különlegeset kellett villantani, hogy kitűnjön az együttes az idő közben nagyra nőtt tömegből.  
Nos, a Safari Disco Club nem kimagasló teljesítmény, ellenben azt sem mondhatjuk, hogy kellemetlen hallgatnivaló lenne. Talán a debütlemezen bátrabbak voltak a fiatalok, klubkompatibilis elektronikát (A Cause Des Garcons) vagy elvarázsolt R&B-t szolgáltattak (Tu Es Beau). Most kisebbek a kilengések, egységesebb és unalmasabb a lemez, melynek dalai itt a La Roux-t, ott meg Robynt juttatják eszünkbe. A Que veux-tu például kellemes darab, ahogy a C'est pas une vie is, mely a The Ting Tings dolgait juttatja eszünkbe - minden bizonnyal Amélie Poulain is ilyen dalokat írna, ha a szintipop felé orientálódna.
 
A trió nem hajlandó angolul énekelni, ez pedig becsülendő, ráadásul a francia nyelv valami plusz bájt is ad a daloknak, bár a végére már a kitartó hallgatók is ásítozni kezdenek. Ebben a műfajban nagyon egyszerű átcsúszni kúlból cikibe, és ez itt szerencsére nem történik meg, pusztán unalmassá válnak a monoton módon kattogó szintihangokra épített énekdallamok, de ha kiragadunk néhány darabot a lemezről, azokkal mindig feldobhatjuk magunkat.