Megint egy olyan lemezzel van dolgunk, melynek kritikáját olvasva azt gondolhatja a zenekar és a rajongótábor elfogult része, hogy az újságírók valami hatalmas ördögi összeesküvés részesei, és egyedül a magyar könnyűzene ostorozása okoz nekik kielégülést. Persze nem, mindössze arról van szó, hogy van itt egy lemez, amiről véleményt kell formálni, és az album néhol csak érdektelen, máshol viszont kimondottan kínos hallgatnivaló.
 
Van, akinél már az első sor kiveri a biztosítékot, mert azt a mondatot, hogy "szerintem a szerelem egy olyan kis izé", csak egy Lola-opuszon fogadnánk el. Ha ezt komolyan gondolták a srácok, akkor vagy komoly ízlésficamuk van, vagy egy olyan közönségréteget igyekeznek kiszolgálni, amelynek nagy, közös gyomra émelygés nélkül veszi be ezeket a képzavaros, sokszor értelmetlen szövegeket és a hozzájuk tartozó, kereskedelmi rádiókompatibilissá szelídített rock-hangszerelést.
 
A tizenkét éves csapat a kezdetektől ilyen típusú pop/rock kevercset játszik, gondoljunk csak a kétezres évek eleji slágereikre (Szólj már, Nem vagyok tökéletes, Szerelemről szó sem volt), szóval nem lepődtünk meg, és addig nem is lenne kifogásunk, amíg sikerül a giccshatár innenső oldalán tartani a dolgokat, de sajnos többször is átcsúszunk ezen a képzeletbeli vonalon. A borító például - fogalmazzunk úgy - nem szép, a dalok többnyire szerelemről, tavaszról, szerelemről, bánatról és szerelemről szólnak, A rock 'n' roll-t ugye hiszed még című tételt viszont már kikérjük magunknak, mert ezt a szót ilyen kontextusban tilos lenne használni. Az Égessetek el az első kínos kötelező ballada, a Hozzatok egy DJ-t rappelése igazi mélypont, a kegyelemdöfést pedig a Szerelmem viszi be a végén.
 
A Zanzibárnak kéne egy jókora restart, mert ahol most bolyonganak, az egy szép nagy zsákutca. Hacsak nem az a céljuk, hogy tanyasi road show-kon és reggeli tévéműsorokban "plébekezzenek", mert akkor nem szóltunk semmit.