A kilencvenes évek eleje óta aktív, a kezdetekben a hiphopért lelkesedő Vibert talán egyik legemészthetőbb és ennek köszönhetően egyik legnépszerűbb projektje a folyamatosan játszani akaró hangok és a sokszor rajzfilmszerű elektronika kellékeiből építi fel tarka és mutatós darabjait.
 
A Toomorrow a korábbiakhoz hasonló Wagon Christ-univerzumban játszódik, ahol a minták, a kalandozó ívek barátságos és magukba ölelő tereket alakítanak ki, komoly hangsúlyt fektetve az atmoszférateremtés fontosságára és az alkalomról alkalomra egyetértő mosolyt kikényszerítő, olykor kedvesen kretén megoldásokra.
  
Bár világmegváltó ötletekkel és kivételes újdonságokkal a Wagon Christ-projekt múltjának történéseit figyelemmel kísérők most csak nagy ritkán találkozhatnak, az biztos, hogy az alapértelmezett kereteken belül fantáziadús, hosszan érlelt és kellemes ingerek érkeznek Vibert felől.
 
Ahogy a lemezt indító, Introfunktion című bevezetőben is ígérik - nagy adag múltba tekintő romantikával -, egy kivételes lemezre helyezzük a tűt; az egyre-másra érkező rétegek vastag szövetet alakítanak, úgy, hogy közben minden ingergazdagságuk ellenére képesek pihentetni és kikapcsolni. Ugyanez a logika működött például a Saddic Gladdic esetében is, és most ehhez hasonlóan állnak sorba az olyan számok, mint a címadó Toomorrow, a funk felé húzó Respectum vagy a gömbszerű hangokkal szórakozó Sentimental Hardcore.
 
A Toomorrow alázatos cucc, néhány keményebb megmozdulása mellett is szeret a háttérben maradni, és onnan alapozni a Ninja Tune-féle kockázatcsökkentésnek.