Az egykori jólnevelt R&B énekesből punk Hanyi Istókká érett Charlie fater mellett ugyan folyamatosan változott a zenekari tagság, a sorlemezek szűnni nem akaró dühről és intenzitásról tanúskodtak. Bár a debütáló Another Kind Of Blues megjelenése óta több mint harminc év telt el, a Work In Progress sem vonultat fel nagytatás manírokat. Sőt voltaképpen kizárólag a hangzás és a némileg rock'n'rollosabb hangvétel árulkodik az elmúlt évtizedekről.
 
Már a nyitó Creation hallatán sem lehet semmi kétségünk afelől, hogy a frontemberben lángol a punk szellem, vélhetőleg még hatvanhat esztendősen is előszeretettel húgyozna bele egy brit királyi gárdista szőrös sisakjába. Jet Storm gitáros mindvégig faék egyszerűségű, ám rettenetesen feszes témákat penget, a Jamie Oliver és Alvin Gibbs alkotta ritmusszekció pedig majdnem olyan kiváló, mint Jello Biafra jelenlegi kísérőzenekaráé.


A nyitódalhoz, a Radio Unfriendly-hez vagy a Hell Is Other People-höz hasonló kő punk témák mellett megannyi dallamosabb rock'n'roll dal is helyet kapott az anyagon. A Blood, a Rock'n'Roll Whore vagy a slágeres Tokyo Rose egyaránt olyan, mintha a Backyard Babies dobta volna össze néhány birminghami szénbányász közreműködésével. A wave-es gitárokkal operáló All Blurs Into One gyakorlatilag az egyedüli szerzemény, amely iránt fenntartásokkal viseltethetünk, bár ez sem mondható különösebben rossznak.
 
Ha az albumot három szóban kellene jellemeznünk, a zenekar klasszikus mottóját hívnánk segítségül: punk as fuck. A Work In Progress pedig maximálisan igazolja a műfaj konzerváló hatását.