– Elkészült egy klip a Nagyvárosi éjszakákon szereplő Blues 09 című számhoz, de végül mégsem jött ki. Miért?
 
– Mivel egy fillérem sem volt, megpróbáltuk a koncerteken vetített anyagok jeleneteiből összevágni egy verziót. Nem vettünk fel hozzá semmit, és a végén nem olyan lett, amilyet szerettem volna. Egyébként felteszem majd a honlapomra, ott meg lehet nézni. Viszont egy másik számhoz, a Pokolpornóhoz készül majd klip. Most év elején mindenképpen szeretném összehozni, annak ellenére, hogy január végén elkezdek stúdiózni és a tervek szerint március végén befejezem a harmadik lemezt. 
 
– Hogy állnak a dalok? 
 
– A dalok egy része már kész van. Az új lemezre kicsit más hangulatú anyagot szeretnék csinálni. Szándékosan el akartam rugaszkodni attól a világtól, amit az előző két lemezzel megfogalmaztam. Azt gondolom, hogy azzal a két anyaggal kimerítettem a témában rejlő lehetőségeket.
 
– Akkor most már kiszakadtál az éjszakából? 
 
– Azt így nem mondanám, de az volt nekem ezzel az egésszel a bajom – persze utólag már lehet okos az ember –, hogy nagyon személyes volt az egész. Aki benne van, annak természetes, aki viszont nincs, az nem érti. Annyira egyhangú és sivár volt az életem, hogy semmi másról nem szólt csak az éjszakázásról és a nők hajkurászásáról. Azóta viszont egy csomó minden történt velem. Most szeretnék a napról írni, a nappalokról, a hétköznapi élet dolgairól, olyan dolgokról, amiket megéltem vagy amik bennem kavarognak. Olyan dolgokról, amikkel bárki tud azonosulni. Ez kicsit szándékos is meg nem is. A másik dolog, hogy én játszok fel majd mindent a lemezre. A dallamvilágát pedig sokkal nyersebb, gitárcentrikusabb rockzenének képzelem el. Persze ez még alakul, mert lesz egy társ-producere a lemeznek, Sándor Dani, akivel együtt zenélek a Volkova Sistersben és nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Bizonyos dolgokra vannak konkrét elképzeléseim, másokra viszont nem feltétlenül, és szeretném ezeket megosztani egy külsőssel. És ott van még Lovasi is, aki pedig egy-két szövegben segít majd. 
 
– Ez indokolja a színpadi imidzs letisztulását is? 
 
– Azt gondolom, hogy túl korán vágtam bele a külsőségekbe, és nem értették az emberek, hogy mit akarok. Elébe mentem a dolgoknak, mert igazából akkor lehet ilyen dolgokat elsütni, ha már sikeres vagy, akkor talán be tudják fogadni az emberek, mert már ismernek valamennyire. Most azt gondolom, hogy a lényegnek teljes mértékben a zenén kell lennie. Sokkal fontosabb, hogy a dalok maguktól megéljenek. Csupán show-val nem lehet eladni egy dalt, mert a dalnak magát kell eladnia. Most egy darabig nem akarok álarcot viselni, mert ezek ilyen álarcok és pótcselekvések voltak annak érdekében, hogy elfedjék a zenei, de még inkább szövegi hiányosságaimat. 
 
– Nem hiányzik a dobolás?

Nagyítás

 
 
– A Budapest Bárban néha beülök még ütögetni, de nem nagyon művelem már. Mindenki azt kérdezi, „olyan jól dobolsz, miért nem dobolsz?”, amire én azt szoktam válaszolni, hogy 8 éves koromtól 28 éves koromig doboltam, és ezalatt a húsz év alatt borzasztóan meguntam.  
 
– Mi a helyzet a Budapest Bárral? 
 
– Az egy teljesen más világ, de abban is abszolút otthon érzem magam. Tavaly ment ez a színházas dolog a Katonában, aminek februárban lesz még néhány előadása, aztán talán kifut. Utána jön majd egy másik lemez, aminek nyilván más lesz a koncepciója. 
 
– Készültök már az új anyaggal? 
 
– Megvannak már a számok, én például egy Kurt Weill-dalt fogok énekelni. 
 
– Soha nem bántad meg, hogy szólóprojektbe kezdtél? 
 
– Nekem ez egy alapvető szükséglet volt. Ezt sokan nem értik meg. A kreativitás szempontjából egyáltalán nem bántam meg. Az egész szemléletem, életfelfogásom megváltozott. Az más kérdés, hogy nem megy könnyen. Nagyon nehéz elindítani egy ilyen dolgot, nehéz menedzsmentet, kiadót találni. De hát innen szép nyerni! Én pedig mindig a nehezebb utat választom, csak azért is.
 
– Időnként annyira szólóban nyomod, hogy vannak olyan koncertjeid, amin egyedül lépsz fel. 
 
– Igen, sok koncertet nyomok egy szál gitárral meg zongorával egyedül, ugyanazokat a dalokat, amiket máskor a zenekarral. Ismerek olyan embert, aki csak erre jár el, mert szerinte ez sokkal jobb. Szerintem nem sokkal jobb, hanem teljesen más. Azért furcsa ez, mert az ember tök egyedül kiáll, mindenféle zenei kíséret nélkül, akkor csak önmagára számíthat. A zenekaros koncerteken ott van négy ember, aki tudja a számokat, de ha egyedül kiállsz, és elrontod, akkor azt mindenki hallja, hogy elrontottad. 
 
– Ha már mindent te játszol fel a lemezen, élőben is remekül elő tudod adni, akkor csodálkozom, hogy egyáltalán van még zenekaros felállás. Nem idegesít, ha a zenészeid valamit mondjuk nem úgy játszanak, ahogy te szeretnéd?
 
– Egy időben nagyon zavart, ha nem úgy játszottak valamit, ahogy én szeretném, de aztán rájöttem, hogy hagyni kell a zenészeket, mert ez egy külön állatfaj, megvan a saját világuk, a saját egyéniségük, a saját olyan stílusuk, ami nekik jól áll, és hagyni kell, hogy ők is a saját karakterükre formálják akár azt a zenét is, amit én írok. Pont attól lesz jó a zenekar, hogy egy idő után hagyod. Nem követelhetem meg, hogy százszázalékosan, hangról hangra azt csinálják, amit én szeretnék. Nem ebbe születtek bele, viszont mivel nagyon jó zenészek, azt gondolom, ha egy kicsit elengedem a gyeplőt, akkor adott esetben még jobbá is tehetem a dolgot, akkor sokkal felszabadultabb és erőteljesebb lesz a zene.