Az Ian Curtis szájpadláson pattintott énekmodorát Rammsteinos esztétikával kezelő, zenekaralapító Tobi O'Kandi szerezte dalok némelyikének Chad Valley, a Canblaster, a Drop The Lime és például a Joe And Will Ask is nekifutott. Ennek köszönhetően a Nick Cave dalról újranevezett együttes első, O.Children című albumán hallható dalok post-punkos és néha a keményebb rockzenék felé is ki-kikacsintgató világa került egy lépéssel közelebb az elektronikához és a post-disco nyolcvanas évekbeli hangulataihoz.
 
Mindezt kedvesen átkötötték pátosszal és himnikus ívekkel, amitől persze végtelenül klubbarát is lett az anyag, az azonban korántsem biztos, hogy az abba a klubba való közönséget könnyű lenne összeszedni. Ez persze a zene minőségéről és milyenségéről nyilván nem mond semmit.
 
O'Kandi mélybe fúró énekének viszont kivételesen jót tesz a diszkó-kezelés, és bár van egyfajta Andre-az-óriás-meglepi-a-táncoló-közönséget hatása ennek az összeölelkezésnek, ezt sem lehet negatívumként értékelni. A nagyot dobni nem akaró, de stabil és csinos alapokkal, akár komolyan veszi az ember, akár nem, könnyen együtt lehet élni és mozogni, tartani minden lélegző lényben a reményt a Heels című szám AC Slater-féle remixével, lebegni a sötét felhőkkel terhes horizont felé a Jam Factory Don't Dig-újragondolásával vagy épp törzsi maszkokban UV-reagens festékkel maszatolni jobbra-balra a Dead Disco Dancer ütemeire.
 
Ha nem is kiegyensúlyozott a teljesítmény, a nagy katarzisok ott vannak a lemezen.