Az egyetemi színjátszás nagyon gazdag és legendás múlttal bír, gondoljunk csak az ELTE-n 1957-ben alakult Egyetemi Színpadra, amelynek tagjai között olyanokat találhattunk meg, mint Fodor Tamás, Halász Péter, Hetényi Pál, Kristóf Tibor, Sólyom Kati vagy Jordán Tamás, arról nem is beszélve, hogy az egyetemisták munkáját olyan művészek támogatták anno, mint Ruszt József vagy Latinovits Zoltán. 2007-ben aztán a Színpad hagyományai és megalakulásának 50. évfordulója életre hívta a Radikális Szabadidő Színház szervezésében megrendezett Színváltások fesztivált, amely felkutatta és egy tető alá hozta az ELTE-n vagy annak környezetében addig egymástól elszigetelten működő színjátszó csoportokat. Az egyetemi színjátszás 50 év után új életre kelt, sőt! Azóta él és virul.
 
Az akkori háromnapos Szemle során 6 színházi műhely és 1 irodalmi alkotócsoport mutatkozott be, idén a 6. Színváltásokon a fellépő egyetemi színházak száma 17-re bővült, amelyek az ország minden tájáról érkeztek: Szegedről, Pécsről, Debrecenből, Veszprémből és Budapestről, Celldömölkről, Gyöngyösről és Inárcsról is. 
 
És mindezt teszik úgy, hogy bűvkörükből én 2007 óta nem tudok kiszakadni. Legyen szó klasszikus művek sajátos feldolgozásáról (idén többek között a Csongor és Tünde, az Oberon világai vagy a Játsszunk Oidipuszt! volt a repertoárban) vagy modern művek adaptációiról (Az ötös számú vágóhíd, Marquez-maraton), a színházat addig csak mérsékelten fogyasztók mondjuk egy már-már fogalomnak számító Ács Tamás-előadás után könnyen a színházfüggőség csapdájába eshetnek. 
 
„Hiszünk abban, hogy az egyetemi kultúra újra önálló fogalommá válhat. Hiszünk abban, hogy az ország legnagyobb egyeteméről most sem hiányoznak azok az értékek és azok az emberek, amelyek és akik mindennek az alapját jelenthetik. Hiszünk abban, hogy ezt a szétforgácsolt gazdagságot össze lehet és kell gyűjteni” – olvasható a honlapon. 
Ezt hisszük mi is.