A Constant mindentől függetlenül egy összeszedett bemutatkozás, komoly slágerpotenciállal, ez pedig feleslegessé teheti apu nevének emlegetését. Azt persze nem lehet kivédeni, hogy ne akarjon hasonlítgatni, összemérni és "aha-pillanatokat" szerezni magának az ember, és ezekből el is lehet csípni jónéhányat, ha például egy-egy sor dallammenetét, néhány hangról hangra fordulást vagy a szövegekben hozott képeket vesszük, de Coco azért jóval több Sting lányánál, aki apu bordára bontott hátán mászik a népszerűségbe (miközben az hegedűk és üstdobok előtt énekli el legnagyobb slágereit).
 
A producerek miatt viszont újabb vonatkozási pontokat lehet találni, hiszen az eddig napvilágot látott három kislemez közül kettőbe az a Klas Ahlund is beletette a kezét, aki az idei év egyik legerősebb versenyzőjét, Robynt is edzi. Olyannyira, hogy a Ceasar című számhoz a svéd pop félistennője is felénekelte saját hangsávjait, emellett pedig a klipben is személyes jelenléttel büntet.
 
Nem kell hosszú idő, hogy a nyolcvanas éveket idéző szintihangok, a szinte folyamatosan kitartott gyorsulás és az electropop keveréke meggyőző képet adjon arról, mit is akar az elméletileg zenekart, valójában csak Cocót jelentő I Blame Coco. A generikus hullám - úgyis mint csajos electropop - öncélú meglovagolása helyett saját arccal és hiteles húzással bíró számok kerültek a lemezre, ami végül korrekt albummá áll össze.
 
Nem túl nagy terjedelmű, de annál meggyőzőbb és a számok karakteréhez passzoló hangjával Sumner bemutatkozása kicsivel hosszabbra nyúlik a kelleténél, de ez ne ijesszen meg senkit.