Mint minden zenekar életében, a Bad Religion története során is akadtak mélypontok. Az egyik legjelentősebb a kulcsfontosságú dalszerző, Brett Gurewitz távozásához volt köthető. A nélküle készült nagykiadós albumok közül csupán az 1996-os The Gray Race volt száz százalékig méltó a zenekar addigi életművéhez. Ám Mr. Brett végül túllépett magánéleti zűrjein, és 2001-es visszatérésével friss vért pumpált a hattagúra duzzadt csapat ereibe. És bár újabb Against The Grain vagy Stranger Than Fiction nem született, az új éra kiadványai egytől egyig hozták az elvárt szintet.
 
Ami a The Dissident Of Mant illeti, tökéletesen beleillik a The Process Of Belieffel megkezdett albumok sorozatába. Mivel a Bad Religiont akár a dallamos punk Iron Maidenjeként is definiálhatnánk, radikális változásokról ezúttal sem számolhatunk be. Ezúttal is meglehetősen fogós dalok születtek, Graffin és Gurewitz dallamérzéke mit sem romlott a legutóbbi korong óta. Ám képtelenség nem észrevenni, hogy Bush elnök úr távozása mennyire jó hatással volt kedélyállapotukra (lásd még: NOFX és Pearl Jam). A New Maps Of Blood dühös pesszimizmusából csak a düh maradt, a friss dalok szinte kivétel nélkül felszabadultságot sugallnak.
 
A nyitó The Day That The Earth Stalled és az Only Rain gyakorlatilag mindent stílusjegyet felvonultat, amiért a zenekart a Suffer óta szívünkbe zártuk: a két szerzeményben villámgyors tempók, azonnal rögzülő melódiák, intelligens szövegek, valamint Graffin kiváló hangjának egyvelegét kapjuk. Különösen jól eltalált darabokban a későbbiekben sincs hiány, a Pride And The Pallor, a Wrong Way Kids, a Someone To Belive és az Avalon egyaránt potenciális közönségkedvenc. Az összképet csupán a lemez végén hallható középtempós blokk árnyalja némileg, ám a cseppet sem tipikus - sőt határozottan popos - I Won't Say Anything pazar lezárása az anyagnak.
 
Ezek után nincs is más dolgunk, mint hogy újra felfedezzük a play gomb funkcióját.