Bár vannak fanyalgó kritikusok, akik nem feltétlenül raktak maguk alá korunk egyik legkarakteresebb rendezője, Christopher Nolan alkotása láttán, de a legtöbben azért elismerték, hogy ettől tökéletesebb blockbustert nehéz lenne összehozni. A direktor nem ócska 3D szemfényvesztéssel vette le a lábáról a mozi szerelmeseit, hanem egyedi látványvilággal és olyan bonyolult történet-struktúrával, aminek megismerése bizony komoly agymunkát követel. Mindenesetre megéri jegyet váltani Nolan álom-vasútjára, mert maradandó élménnyel gazdagodva botorkálhatunk ki a moziból, az Eredetben ugyanis tényleg minden a helyén van: színészi játék, forgatóköny, a látvány lenyűgöző, és természetesen a zene is, amely önmagában is élvezetes hallgatnivaló, de ha képeket tudunk párosítani a fejünkben a hangok mellé, akkor válik teljessé az élmény.   Az mozgókép eredeti aláfestését Hans Zimmer, az egyik legmarkánsabb kézjeggyel rendelkező filmzeneszerző jegyzi, akinek ez volt a harmadik közös munkája Nolannel. A két Batman mozi után most azt a feladatot kapta a Sherlock Holmes-ért Oscarra jelölt komponista, hogy monumentális jelenetekhez és drámai lelki folyamatokhoz írjon aláfestést. Jelentjük: a mester mindkét vonalon tökéletesen teljesített. A score-ban felfedezhetők a jellegzetes Zimmer-megoldások, rögtön az első percekben találkozhatunk a hajódudát idéző monstruális fúvósokkal és nagyívű témákkal, melyek fokozással okoznak katarzist.
 
Emellett némi elektronika is befigyel, továbbá a gitár is hangsúlyosan van jelen: a komponistának az az ötlete támadt, hogy felkéri Johnny Marrt, a The Smith legendás gitárosát (aki újonnan a The Cribs nevű jellegtelen indie rock zenekarral nyomul), hogy ő pengesse fel a hangokat. Marr belement a játékba, 4 napig napi 12 órát töltött a stúdióban egy tizenkéthúros gitár társaságában.
 
A Half Remembered Dream csendes kezdését grandiózus fúvósok zavarják meg, majd jön egy kis levezetés, hogy a Dream Is Collapsing ismét meglúdbőröztesse a hallgatót. A Mombassa picit kilóg a sorból, a Time emlékezetes lezárása a lemeznek, a kettő között pedig elhangzik a Waiting For A Train, mely egy további érdekességgel szolgál: felcsendül benne Edith Piaf Non, Je Ne Regrette Rien (Nem bántam meg semmit) című örökzöldje. A számot Nolan írta bele a forgatókönyvbe, de később ki akarta venni, amikor kiderült, hogy az Edith Piaf életrajzi filmmel berobbanó Marion Cotillard lesz mozija egyik szereplője. Zimmer rábeszélte a rendezőt, hogy hagyja benne a beszédes című számot, sőt örömében bele is szőtte azt az általa jegyzett score-ba.
 
Az Eredet filmzene egy újabb kiváló Zimmer munka, mely ráadásul tökéletesen illik a képekhez és Nolan borús világképéhez is. Hallgatása közben azonnal kedvünk lesz a moziba rohanni, hogy megnézzük a filmet, a film után pedig rögtön vissza haza, hogy újrahallgassuk a muzsikát.
 
Eddig az év egyik legjobb soundtrack-je.