A popipar egyik legnagyobb találmánya - sok más mellett - a lánycsapatok, az ún. girl groupok összegereblyézése volt. Tegyél a színpadra pár, a kor követelményének megfelelően sztájlisztolt, kvázi jó csajt, adj a szájukba dallamos dalokat, kissé csacska szövegeket, azokat pedig öntsd nyakon táncos ritmusokkal, és máris megvan a tuti. Sika, kasza, léc.
Persze a helyzet ennél árnyaltabb. Mindenesetre a rakkenroll hajnalán, a Brill Buildingben Gerry Goffin és Carole King szakmányban gyártotta a slágereket. Futott a szekér, futott a The Shirelles meg az összes többi. A hatvanas években Phil Spector karolta fel a mozgalmat, és tett szert nem kevés bevételre az olyan lánycsapatokból, mint például a The Ronettes, ja és persze a Motown is kitermelte a maga nőit, többek között a The Supremes vagy a Martha And The Vandellas aranytojást tojó tyúkjait. A brit invázióval (The Beatles és társaik) a tengerentúl lánycsapatai kissé háttérbe szorultak, ám a bevált recept újra és újra elővehető. És elő is veszik.
A The Like 2005-ben debütált. A Geffen égisze alatt kihozott Are You Thinking What I'm Thinking? nem sok vizet zavart. A csajok olyanokkal koncerteztek, mint a Kings Of Leon és az Arctic Monkeys, majd visszavonultak a konyhába. A készenléti mód öt évig tartott. Elizabeth Berg, Tennessee Thomas (aki Elvis Costello dobosának, Pete Thomas-nak a lánya), Laena Geronimo és Annie Monroe négyese most úgy érezte, ideje ismét belőni a bubifrizurákat, felvenni Hamupipőke elveszített körömcipellőit, és megvillantani a minik alól kikandikálni vágyó combokat és bokákat.
A Release Me szórakoztató múltidézés. Ugyanakkor uncsi. Egy darabig persze aranyos, hogy rácsodálkozó tekintetű leányzók szüzike hangon dalolgatnak együgyű dallamokat a szerelemről, de egyvégtében rendkívül fárasztó. És ez még akkor is így van, ha a The New York Times kritikusa szerint a kvartett ellenállhatatlanabb, mint a Blondie. A sztárcsináló producer, Mark Ronson (Christina Aguilera: Back To Basics, Amy Winehouse: Back To Black, Adele: 19) az utóbbi években tökélyre fejlesztette ezt a klasszikus hatvanas évekbeli pop-soul Motown-soundot. Az általa kikevert hangzás most is működik. Analóg és autentikus. Tiszta vintage, úgy a harmóniák, mint a hangszerek és a frazírok. Csak sajnos nincsenek igazán eltalált dalok, csak stílusgyakorlatok, semmi extra.
A Sharon Jones & The Dap-Kings néhány tagját is felvonultató Release Me szerint a hatvanas évek girl groupjai nem szóltak másról, mint hamvas és csacska melódiákról. Pedig nem. A hitparádé, az örökzöldek, a minden korban aktuális slágerek legalább ennyire fontosak. Hiába szól a Hammond, kattog a pergő, szólnak álomszép harmóniák és vokálok, zengnek a Fenderek, tapsikolnak a tapsikolók, a dalok egyik fülünkön be, a másikon ki.
Az olyan számok, mint a Wishing He Was Dead, a He's Not A Boy vagy épp a Release Me csupán arra jók, hogy elmerenghess, valóban véget értek-e hatvanas évek.
Persze a helyzet ennél árnyaltabb. Mindenesetre a rakkenroll hajnalán, a Brill Buildingben Gerry Goffin és Carole King szakmányban gyártotta a slágereket. Futott a szekér, futott a The Shirelles meg az összes többi. A hatvanas években Phil Spector karolta fel a mozgalmat, és tett szert nem kevés bevételre az olyan lánycsapatokból, mint például a The Ronettes, ja és persze a Motown is kitermelte a maga nőit, többek között a The Supremes vagy a Martha And The Vandellas aranytojást tojó tyúkjait. A brit invázióval (The Beatles és társaik) a tengerentúl lánycsapatai kissé háttérbe szorultak, ám a bevált recept újra és újra elővehető. És elő is veszik.
A The Like 2005-ben debütált. A Geffen égisze alatt kihozott Are You Thinking What I'm Thinking? nem sok vizet zavart. A csajok olyanokkal koncerteztek, mint a Kings Of Leon és az Arctic Monkeys, majd visszavonultak a konyhába. A készenléti mód öt évig tartott. Elizabeth Berg, Tennessee Thomas (aki Elvis Costello dobosának, Pete Thomas-nak a lánya), Laena Geronimo és Annie Monroe négyese most úgy érezte, ideje ismét belőni a bubifrizurákat, felvenni Hamupipőke elveszített körömcipellőit, és megvillantani a minik alól kikandikálni vágyó combokat és bokákat.
The Like

A Sharon Jones & The Dap-Kings néhány tagját is felvonultató Release Me szerint a hatvanas évek girl groupjai nem szóltak másról, mint hamvas és csacska melódiákról. Pedig nem. A hitparádé, az örökzöldek, a minden korban aktuális slágerek legalább ennyire fontosak. Hiába szól a Hammond, kattog a pergő, szólnak álomszép harmóniák és vokálok, zengnek a Fenderek, tapsikolnak a tapsikolók, a dalok egyik fülünkön be, a másikon ki.
Az olyan számok, mint a Wishing He Was Dead, a He's Not A Boy vagy épp a Release Me csupán arra jók, hogy elmerenghess, valóban véget értek-e hatvanas évek.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Vélemény|Felhasználási feltételek



