A New Acoustic Movement egy szerethető és szimpatikus kis színtér volt pár éve. Szerettük, és szimpatizáltunk vele, de semmi több. Alapvetően arról szólt a fáma, hogy karoljuk át, akit szeretünk, vagy ha nincs ilyen, akkor horgasszuk le a fejünket, és éljük meg a pillanatot, annak minden szépségével és gyötrelmével együtt.

A körben többek között olyan előadók szerénykedtek, mint a Turin Brakes, korábbról a Belle And Sebastian illetve jelen alanyunk, Erland Oye és pszichológia szakos haverja, Eirik Glambek Boe kettőse, azaz a Kings Of Convenience. A gyógyegér társaságba aztán olyan pózőrök is bekéredzkedtek egy-egy dallal, mint például a Coldplay. A fő csapásirány azonban mindvégig a Simon And Garfunkel gondolatébresztő akusztikája maradt.
 
Bölcsészfolk, ilyesmi. A Declaration Of Dependence nem zavarja a kötelező olvasmány elemzését. Sőt. Alapvetően semmit nem zavar. És épp ez a baj. A Kings Of Convenience a pop Norah Jones-a, akiről egyértelműen csupán annyi állapítható meg, hogy jó nő, viszont nem lenne baj, ha nem adna ki újabb és újabb szenvelgéseket. A visszafogott norvég tandem sem csinál semmi elítélendőt, csupán annyira egyhangulatú, egydimenziós, a végsőkig érzékeny zenét állít elő, amire nemhogy a fejünket nem kapjuk fel, de oda sem merünk pislantani, nehogy tekintetünkkel megzavarjuk a nagy áhítatot. Pedig minden a legnagyobb rendben van itt. Talán túlzottan is nagy a rend.
 
Szép akusztikus dalok csettegnek. Nejlon- vagy épp fémhúros akusztikus gitárok zengik az otthon melegét. Ki-be úsznak a vonósok, egy-egy tétova zongorafutam is betalál, talán még nagybőgő is duruzsol, az északi ID ellenére meleg a tónus. Szépség, szívmasszázs és léleksimogatás van, csakhogy ez a nagy szeretet agyon is nyom. A borongós bergeni fiatalemberek azt a hangulatot pécézték ki maguknak, ami leginkább a fásultságba hajló visszafogottság, a bágyadtság, az ernyedtség és melankólia szavakkal írható körül.

Az intellektuális folk nagypápája, a már emlegetett Simon And Garfunkel még szárnyaló dallamokban gondolkodott, a norvég duó inkább csak szárnyalásban. A Mrs. Cold vagy a Boat Behind alatt magasra emelkedünk ugyan, de olyan magasra, ahol már egyetlen dallamfoszlány sem hallatszik, így nem is marad meg semmi, csupán a szendergésünk alatt kihűlt kávé az asztalon.