A hetvenes évek végén két srác, bizonyos Ian McCulloch és Julian Cope még együtt favorizálták a The Doors-t, Bowie-t vagy épp a Velvet Undergroundot, hogy aztán zenekart alapítsanak, majd - mivel mint kiderült, túl tehetségesek voltak egymásnak - külön utakat járjanak be. Cope a Teardrop Explodes poétája lett, McCullcoh pedig egy dobgéppel (Echo), Will Sergeanttal és Les Pattinsonnal alapított bandát.
 
Az Echo & The Bunnymen kacskaringós sztorija még véletlenül sem e kritika tárgya, legyen elég annyi, hogy korai lemezeiket, de különösen az 1984-ben megjelent fenséges, elegáns, minden képzeletet felülmúlóan szárnyaló és nagyívű Ocean Raint mindenképp hallanod kell, mielőtt meghalsz. A Liverpool The Doors-ának is titulált zenekar ezen az albumon helyezte el minden idők egyik legfájdalmasabb és legromantikusabb számát. A Killing Moon Richard Kelly 2001-es kultfilmjének, a Donnie Darkonak is kitüntetett darabja lett. És ezzel el is érkeztünk a jelenkorhoz.
 
Talán nincs is olyan manapság vonuló, jogosan vagy épp jogtalanul agyonajnározott banda, amely többé-kevésbé ne az Echo köpönyegből bújt volna elő. A Coldplaytől az Interpolig, az Editorstól a Doves-ig pereg a sor, és még tovább. A The Fountain ezzel együtt nem váltott ki általános elismerést. A brit kritikusok jó része húzza a száját, mondván, az album nem egyéb, mint a másolat másolata. Mintha Mac és Sergeant egy új Coldplay lemezt készített volna, némi U2-s pátosszal, pedig erről szó sincs. Az album persze érzelmes, áhítattal és elvágyódással teli, egyszerre ünnepélyes és tiszta, tehát olyan, amilyen Chris Martin patyolattiszta lelke. De.
 
A The Fountain a Coldplay bármelyik albumával szemben nem túlokoskodott, nem kigrammozott és főként: egyáltalán nem giccses. A Think I Need It Too és a Forgotten Fields olyanok, mintha egyenesen a U2 Joshua Tree-jéről maradtak volna le. A Do You Know Who I Am a Coldplay játékosabb énjét juttatja eszünkbe, némi Velvet Undergroundos vokállal. A kopogó zongorán megszólaló, uh-uh-uh-vokálos Proxy talán a banda legvidámabb száma, legalább annyira kilóg az életműből, mint mondjuk a U2 Wild Honey-ja Bonoék listájáról. Az albumzáró The Idolness Of Gods amolyan középtempós zongorás darab, szívfájdító, kissé szirupos dallammal, vonós-szintikkel és sok-sok pátosszal.

A The Fountain a soha véget nem érő nyolcvanas évek visszhangja.