Ha az anyazenekar, a The Stone Roses neve felmerül, beindul a nyálelválasztás, de közben előkúszik a memória bugyraiból egy olyan kor, amikor még senki sem hitte volna, hogy ez valaha is megtörténhet.

A rossz időben, rossz helyen tipikus példája ők. '89-ben többeket vonzott még a hajmetál, mint négy, kellően proli külsejű manchesteri srác, akik egyszerre lubickoltak a hatvanas években és az akkor épp nagyon menő londoni acid partyk lüktetésében. A Madchester szcénából érkező banda debütje azonban anno egyáltalán nem hozta lázba a tömegeket. Azóta viszont tömegek istenítik.
 
Ha nincs ez a csapat (meg a Smiths), akkor egyszerűen nincs brit gitárzene a kilencvenes évek közepén, és nincs indie sem. Illetve van, de másmilyen. Brown olyan indie ikon, akit abszolút hidegen hagy az indie. Ne várjunk hát nagy gitárköröket.

Ahogy eddigi szólólemezein, úgy a My Way-en is inkább hipnózist, elröptetést, monumentalitást és meghatást kapunk, mindezt sokszor electrós alapokon és visszhangosított énekkel. Az a kis bulvárhír, mely szerint a Majomkirályt Jacko Thriller-e inspirálta, meg hogy a keverés a Király halálának napján fejeződött be, ne nagyon érdekeljen. Esetleg annyiban mégis, hogy ezúttal több az elektronika.
 
A nyitó Stellify sulykoló nagydobjai, kopogó zongorája és az erre a monoton alapra pakolt fúvósszekció igazán masszív kezdés. Az electrósan kocogtatott, nullinger Crowning Of The Poor az önismétlésből jeles Stingre hajaz, nem is kicsit. A lüktetve pumpáló, középrészében a szétszívottat adó Just Like You hatásos, a mindenki által unalomig fütyült Zager And Evans-féle spanyolos, kasztanyettás In The Year 2525 pedig egyáltalán nem.

Az Always Remember Me olyan, mintha az Arcade Fire és a U2 együtt mentené meg a világot. A női vokállal színezett, pergőket pergető, borús Vanity Kills egy Depeche Mode albumról sem lógna ki, persze csakis Martin előadásában. A Marathon Man olyan szinten elektronikus és trendi, hogy akár Frankmusic is elővezethetné, már ha össze tudna lopkodni egy ilyen számot.

Az Own Brain a nyolcvanas évek szintihangzásában kajtat, és pont ettől összetéveszthetetlenül 2009-es. A Laugh Now alapjaira akármelyik hiphopbrada felmondhatna bármit. A záró hammondos, középtempós, lassan építkező So High-t pedig simán bevehetné az Oasis is, persze csak ha még létezne.
 
A My Way elsősorban azoknak jöhet be, akik szerint a pop nem trend, inkább különvélemény.