Neil Tennant és Chris Lowe duója az elmúlt fél évben az MGMT és Lady GaGa számára készített kiváló remixeivel jelezte, hogy még mindig tényező az elektronikus popzenében, legújabb stúdiólemezével pedig még a 2006-os nekifutásnál is közelebb került régi nagy formájához. A Yes egy könnyed, laza folyású, elsőre fülbemászó slágerlemez, mely ugyan itt-ott erősebben múltidéző a kelleténél, de mégsem lehet néhány hallgatás után kifacsarni. A Girls Aloud vagy legutóbb Gabriela Cilmi (Lessons To Be Learned) mellett nagy sikereket elérő Xenomania team produceri, sőt a három legerősebb számban (a kislemezes Love etc. nyitódalban, a diszkós More Than A Dreamben és a hatásos hangszíneket használó The Way It Used To Be-ben) társszerzői segítségével készült új Pet Shop Boys-albumon számos további közreműködő is akad: az egykori Smiths-alapító Johnny Marr gitár- és harmonikajátéka több felvételen is hallható (ő már húsz éve, az első Electronic-kollaborációk óta rutinos PSB-segédnek számít), a vonóshangszereléseket a kanadai Owen Pallett jegyzi (Arcade Fire: Funeral, Neon Bible, The Last Shadow Puppets: The Age Of The Understatement), de a remek remixeiről ismert francia house producer, Fred Falke neve is feltűnik a stáblistán. 
 
Az előző Fundamentallal ellentétben a Yes egyáltalán nem politikus lemez (kivételt talán csak a Building A Wall paranoia-allegóriája és a záró Legacy pár utalása jelent rajta), szórakoztatni akar, és célját ezekkel a többnyire lüktető, egyszerű hatású, ám ügyesen rétegzett popdalokkal maximálisan el is éri. Az önidézetek közül a kilencvenes évek első felét jellemző megszólalás, főleg a már említett 1993-as album, a Very hangzása köszön vissza leggyakrabban. A tempós dalokat a szimpla dobgéphasználat köti össze, ám hol a gitárok jutnak nagyobb szerephez (Did You See Me Coming?), hol a diszkós lüktetés teszi élővé a szerzeményt (More Than A Dream), hol egy váratlan altszaxofon, vagy éppen Chris Lowe ritkán bevetett énekbeszéde okoz meglepetést (Building A Wall) – a Pandemonium pedig tényleg olyan, mintha a Very időszakából került volna elő!  
 
A szaggatott ritmusú All Over The World Csajkovszkij Diótörőjéből származó idézetével válik kissé bizarrá, a lassabb northern soul sulykolással, fúvósokkal, vonósokkal és szájharmonikával díszített Beautiful People a PSB válasza az aktuális brit soul-pop reneszánszra (Amy Winehouse, Duffy, Adele, Sharleen Spiteri, Gabriela Cilmi, Jamie Lidell stb.), a csilingelő hangszínekkel és akusztikus gitárral színesített Vulnerable, illetve a már említett The Way It Used To Be pedig a duó tipikus, kissé melankolikusabb középtempós szerzeményei közül való. A gyors és középtempójú darabok között/mögött mindössze két lassú található: az 1990-es Behaviour album balladáit idéző King Of Rome, illetve az ezredfordulós musical-kalandozások és a 2006-os nagyzenekari koncert tapasztalataiból táplálkozó záródal, a Legacy. A szövegek ezúttal főképp a párkapcsolatok körül forognak, a szokásos okos tálalásban: az egymásra találás (Did You See Me Coming?), a másik nélküli sérülékenység, a kapcsolaton belüli bizonytalanság (Vulnerable, Building A Wall) és a szebb napok iránti nosztalgia (The Way It Used To Be) jelentik a visszatérő témákat, de előkerül a sztárok csillogó élete és a hétköznapi vágyak között húzott párhuzam is (Love etc.), a Beautiful People-ban pedig szintén a média kínálta álomvilágot karikírozza ki Tennant. 
 
(A lemezből korlátozott példányszámban dupla verzió is megjelent, ahol az Etc. című hétszámos bónuszkorongon az album hat dalának „dub” remixe mellett hallható egy érdekes kollaboráció is: a This Used To Be The Future-ben Tennant – és Lowe! – mellett énekel egy másik veterán szinti-pop hős is, Philip Oakey, a Human League frontembere.)