Aki még 68 évesen is annak bizonygatásával kezdi friss lemezét, hogy ereje teljében van, az vagy hazudik, vagy nem sok gondja lehet az életben. Sir Tom Jones a 24 Hours című új – ha minden igaz, harminckettedik – stúdióalbumát egy I’m Alive című dallal nyitja (melynek hatvanas évekbeli eredetijét az akkoriban éppen pszichedelikus rockban utazó amerikai Tommy James And The Shondells jegyezte), és a még mindig telivér Hang köré a Future Cut producerduó a Mark Ronsontól eltanult hangsúlyokat jól elhelyezve, lüktető, funkys, fúvósdús, gitárszólós, „úúú-úúú” vokálokkal díszített minőségi zenei körítést igazít. A kezdés tehát meggyőző, de a lemez egészéről elmondható, hogy profi munkát végeztek a közreműködő-dalszerző segédek, sőt a nem éppen ilyen oldaláról ismert Jones maga is társszerzőként jegyzi a dalok nagy részét. A tapasztalt Nellee Hooper is felbukkan, de a munka legnagyobb részét a már említett Future Cut páros végezte, Darren Lewis és Iyiola Babalola, akik a drum’n’bass felől érkezve nyergeltek át a popzenei producerkedésre és dalszerzésre (dolgoztak már többek között Lily Allennel, Kate Nash-sel, Estelle-lel, Kelisszel vagy Dizzee Rascallal is). 
 
Kihangsúlyozott (itt-ott már-már bigbeates) kövér dobok, trendbe illő northern soul fúvósok, lebegő orgonaszólamok, dzsesszes gitár- és zongoramotívumok, nagyívű refrének – mindez a minőségi szórakoztatás szolgálatában. Egy idő után azonban túlzottan is ismétlődni kezdenek a bevett panelek, és óhatatlanul is a sterilitás érzete telepedik az anyagra. Ezen az sem segít, hogy akad egy Bono és The Edge által direkt erre ide írt szerzemény is (Sugar Daddy), és az sem, hogy az album második felében lelassul kissé a tempó (néha túl is csordulnak Tom érzelmei, a félrelépéseket ötvenéves házasságuk alatt folyton megbocsátó feleségéhez írt bűnbánó The Roadban vagy a Seasons című dalban). Egy virgoncabb dzsessz-funk tétel (In Style And Rhythm), egy némiképp korszerűbb kezelésben részesített vonósdíszítésű középtempós szerzemény (Never), egy meglepően stílusosra sikerült Bruce Springsteen-feldolgozás (a 2005-ös Devils & Dust albumról átvett The Hitter) vagy a Prince-féle power ballad hagyományokat kissé modernizálva megidéző Seen That Face azért segít, hogy végül mégis pozitív legyen a mérleg: ez egy szórakoztató és a maga nemében hatásos album.