„Ja, ez ilyen világzene, world music...?” – hangzik el a hülye, leegyszerűsítő kérdés, sajnos nagyon gyakran. Itt is van rá a megfelelően sematikus, szájbarágós válasz: „Igen, Rokia afrikai, Maliból származik, az ottani bamana népcsoportból, melynek anyanyelve a bambara, melyet mintegy hatmillió ember beszél. Rokia gitáron kíséri magát, de a ngoni nevű lantszerű hangszer az, amely ezen az albumán leginkább meghatározza zenéjének különleges hangzását, annak a zenének, melyet nemesi származása miatt nem is volna szabad előadnia, hiszen ez, az alacsonyabb kasztba tartozó énekmondók dolga. Diplomata édesapja mellett, a világ különböző országaiban felcseperedvén azonban olyan hatások érthették, amitől dalra fakadt.” 
 
Másrészt: ha valaki látta és hallotta Rokia Traorét a 2008-as Sziget Fesztiválon, vagy képes kategorizálástól mentesen, nyitott füllel és szívvel befogadni, az tudja, hogy nem arra kell figyelni, melyik kontinensről, melyik országból, melyik népcsoportból jött, vagy, hogy milyen nyelven énekel, és milyen hangszereken szólal meg. Itt nem az egzotikum teszi különlegessé a zenét, hanem a dalok ereje, és az előadó karizmája. A kristálytiszta ének, ami tartózkodóan intim, és szárnyalóan szenvedélyes is tud lenni, a népi és modern, húros és ütőhangszerek lényegre törő visszafogottsága, a látszólagos egyszerűségében is talányos, spirituális komplexitás. „PJ Harvey egy másik dimenzióból” – ha mindenképp kell valakihez hasonlítani. A Tchamantché kilenc dalából kettő franciául szólal meg, a tizedik – rejtett bónusz – szám pedig egy gyönyörű Gershwin-örökzöld (The Man I Love), ami így elrejtve igazi meglepetés.