A választ a TV On The Radio első önálló bécsi koncertjén kapjuk meg, a gyárközpontból kultúrcentrummá átalakított Arena nagyjából ezer főt befogadni képes zárt nagytermében (az együttesnek 2006 nyarán volt már egy félórás fesztiválfellépése szintén ezen a helyszínen, akkor a szabadtéri részen). Az európai turnéra választott belga előzenekar, az antwerpeni White Circle Crime Club zúgó-bongó art-rockos műsorát követő rövid átszerelés után a TVOTR négy fekete és egy fehérbőrű zenészből álló tagsága minden csinnadratta nélkül vonul fel a külsőségeket teljességgel nélkülöző színpadra, mindannyian kényelmesen elfoglalják a maguk territóriumát. Láthatóan már ekkor máshol járnak, a zenélésre készülnek. 
 
A kockásinges, szemüveges Tunde Adebimpe énekes áll középen, előtte billentyűs állványon sampler, mindenféle énekeffekt és torzítópedál. Mellette a színpad bal oldalán a méhecskefejű, afrofrizurát és szakállt viselő, szintén szemüveges Kyp Malone helyezkedik el, aki az általa szerzett dalok elénekelésén túl különféle gitárok, valamint basszusgitár között váltogat. Kyp mögött – egy színes terítős asztallal, billentyűsállványokkal, erősítőkkel – elbarikádozva és a közönségnek majdnem végig háttal Gerard Smith „dolgozik” némán: a számítógépről szóló alapokat kezeli, billentyűs hangszereket és basszusgitárt szólaltat meg az este folyamán. Mellette a rasztahajú Jaleel Bunton üti a dobokat – zenei, zenészi értelemben az ő teljesítménye a leginkább lélegzetelállító (amúgy társaihoz hasonlóan ő is multiinstrumentalista, Scarlett Johansson lemezén például seregnyi különféle húros és billentyűs hangszeren játszott, csak éppen dobon nem). A színpad jobb felén, szintén a háttérben – és sokszor szintén háttal, vagy legalábbis oldalával a közönségnek – a mokány, pókhasú David Andrew Sitek gitározik (hangszere nyakán pedig egy szélharang himbálódzik ide-oda), no meg néha elindít egy-egy hangsort a mellette felállított szintetizátoron. A TV On The Radio egyetlen fehér tagja az együttes producere és zenei agya – „természetesen” ő is szemüveget visel. 
 
A bemutatkozó EP címadó dalával, a Young Liarsszel kezdődik a koncert, de még a következő számnál, az első nagylemez The Wrong Way című nyitódalánál is a fokozatos felvezetés fázisában járunk. Az első igazán lendületes szerzemény az új album első kislemezdala, a Golden Age, az azt követő Wolf Like Me-vel pedig végképp beindul a zenekar. Eddigre már kiderül, hogy az izgága énekes, Adebimpe felépült betegségéből (pár nappal korábban két koncert is elmaradt miatta), végig fogja pattogni, ugrálni, táncolni a koncertet, ám teszi mindezt úgy, mintha a saját szobájában bulizna a kedvenc zenéire. A színpad első részét nagyjából belakja, de a közönséget inkább energiájával hevíti, mintsem túlzott kommunikációval: mosolygós „thank you”-k a dalok végén, meg néha egy-egy rövidke mondat („Amikor legutóbb itt jártunk, nagyon szarok voltunk reméljük, most jobbak leszünk.”). Az öt zenész úgy éri el a felhevült állapotot, hogy mindannyian a maguk világában, csukott szemmel, saját belső módszereikkel jutnak a csúcsra. A frontemberről hamar lekerül a kockás ing és az alatta levő pólót is gyorsan átizzadja, Malone alig pislant ki a szemhéja mögül, végig nagyon koncentrál belül, Sitek komoly arccal, pocakját kinyomva, kis terpeszben, eszeveszett csuklómozgással gitározik (tiszta hardcore, mintha a régi Rollins Band egyik tagját látnánk, komolyan!), és látszólag a két háttérember is belső utazáson vesz részt – az együttes egy másik dimenzióban egyesül. De egyesül, mert a dalok élőben is elképesztően szólalnak meg. Nem a lemezen hallható verziók interpretálása történik – azt aligha várta bárki is –, hanem egy sokszor nyersebb, primérebb, rockosabb műsor bontakozik ki. 
 
A Wolf Like Me és a szintén a 2006-os Return To Cookie Mountainről származó Dirtywhirl után következik a lemezbemutató blokk (Stork & Owl, Shout Me Out, Dancing Choose, Red Dress, DLZ), s az egyes hatások (Brian Eno, Talking Heads, David Bowie, Prince stb.) élőben még feltűnőbbek. Az új dalok most úgy hatnak, mintha időközben szolidan újraírták volna őket, ügyelve, hogy a végeredmény azért kevés eltérést mutasson a stúdióverziókhoz képest. Persze a részletgazdagság helyett itt többször az egyes hangszerek válnak sorvezetővé, ám ez cseppet sem megy az élvezhetőség rovására. A záráshoz megint előkerül a Young Liars EP, arról is a nyitódal, és a Satellite groove-osabb, elszálltabb változatával ér is véget a tizenegy számos, szűk egyórás főprogram.  
 
A ráadásban a Love Dog merengős visszatérése után a belga előzenekar négy tagja is megjelenik a színpad jobb szélén, kezükben mindenféle ritmushangszerekkel, de a gitárjától megszabaduló David Sitek is egy álló tam mögé lép, egy palackból vizet önt dobjára, miközben közösen belekezdenek az A Method vokális nyitányába. A ritmus belépésekor Sitek teátrálisan rácsap a vízzel borított dobbőrre – robbannak és szikráznak a vízcseppek. A White Circle Crime Club tagjai csörgőket, tamburinokat ráznak, cintányérokat ütnek, még Sitek dobját is verik. Az A Method után stílszerűen a Let The Devil In következik (ahogy a második lemezen is), és az ütőorgiás produkció úgy kap közösségi töltést, hogy nem csúszik át hippis bolondozásba. Az előzenekar alkalmi flamand ritmusszakköre vigyorogva távozik, Sitek nyakába visszakerül a gitár, és a koncert tényleges zárását egy örvénylő és a végére egészen felemelő Staring At The Sun adja. 
 
A bevezetőben feltett kérdésre a válasz: át. Élőben is átjön, hogy a TV On The Radio az egyik legfontosabb – egyszerre agyas és azonnal ható – zenekar manapság: a lemezek oly sok mindenből összeálló, de végül semmihez sem fogható hangulata, elsöprő megszólalása a színpadon is lenyűgözően érvényesül e valószínűtlen, szedett-vedett társaság előadásában. 
 
 
szöveg + koncertfotók:  
 
Dömötör Endre