Az ortodox rajongók szemében a Queen zenekar Freddie Mercury 1991-es halálával megszűnt létezni. A néhai frontember megmaradt éneksávjai köré épített Made In Heaven album 1995 végi megjelenése és egy válogatáslemezre trióban rögzített 1997-es bónuszdal óta már John Deacon basszista is befejezettnek tekinti a Queen (és saját) pályafutását, ám a kvartett maradék két tagja, Brian May és Roger Taylor nem így vélekedik erről a kérdésről: szerintük a Queen nagyon is létezik, közös munkáikat, közreműködéseiket továbbra is Queen néven jegyzik. 2005-ben meggyőzték Paul Rodgers énekest egy zömében Queen-slágerekre (plusz néhány Free- és Bad Company-számra) épülő turné lezavarásáról, de aztán mindebből született egy rakás új szerzemény is, amelyek Roger Taylor házi stúdiójában formálódtak lemezzé (a felvételekhez a három veterán csupán egyetlen közreműködőt hívott: a C-lebrity című kislemezdalban egy másik Taylor nevű dobos, a Foo Fighters-es Taylor Hawkins háttérvokálozik, aki már zenekara Hyde Park koncertjén is a Queen-tagok kíséretében énekelhette egyik dalukat, a Tie Your Mother Downt).
 
Az összehasonlítás elkerülhetetlen a Queen korábbi albumaival, hiszen a borítóról mégiscsak a legendás zenekarnév ordít (a jóval kisebb betűkkel írt „+ Paul Rodgers” fölött), és noha senki sem számított a Freddie-korszak zseniális pillanataira, akaratlanul is magasak voltak az anyaggal szemben támasztott elvárások. Amelyeknek persze nem sikerült, nem is sikerülhetett megfelelni. A végeredményt hallgatva hamar kiderül: Freddie Mercury szerzői és előadói zsenialitása nélkül semmit sem ér az egész, ez a Királynő meztelen. Rodgers a korábbi zenekarai bluesos dolgait hozta magával, ehhez hozzájött a veterán rockerekre gyakran jellemző érzelgősség, amivel May szólólemezein már korábban is találkozhattunk, valamint a klisékre épülő szövegvilág. A 14 számos korongon megmaradt „a nagy Queen” néhány stílusjegye, több dalban is felbukkannak ismert harmóniák régi sikerdarabokból, és Brian May jellegzetes gitárhangzása is azonnal felismerhető, ez azonban édeskevés ahhoz, hogy igazi Queen-lemezről beszélhessünk, + jellel vagy anélkül. 
 
Sem a keményebb, rockos számok (Cosmos Rockin’, Time To Shine, C-lebrity), sem a Queen-himnuszok gyenge utánérzéseiként ható balladák (Small, Voodoo, Say It’s Not True), de még az egyértelmű visszautalások (a Call Me például a Crazy Little Thing Called Love újrahasznosítása) sem felelnek meg a Queen-sztenderdnek, sőt itt-ott még a középszert is sikerül alulmúlni néhány kínos megoldással.