- Sablonos kérdés, de kikerülhetetlen. Milyen eredményre számíthatunk tőled?  
 
- Erre azt szoktam mondani, hogy az életben is nagyon gyengén látok, a jövőbe még annyira sem. Egyértelmű, hogy megpróbálom majd a maximumot kihozni magamból, és természetesen a legjobb eredményre törekszem, de nem bocsátkozom találgatásokba, mert minden versenyen, így egy paralimpián is, bármikor megdőlhet a papírforma. Meglátjuk. 
 
- Ki(k) lesz majd a nagy ellenfél?  
 
- Tulajdonképpen a paralimpián az a társaság lesz ott, akikkel már nagyon jól ismerjük egymást, hiszen a kvalifikációs versenyeken mindenkivel találkoztunk. Akiktől tartok az a francia, kubai és a japán. Ez a triumvirátus az, akikre szerintem nagyon oda kell majd figyelnem. 
 
- Rutinos paralimpikon vagy már, hiszen ez lesz a harmadik. Mennyire könnyíti ez meg a felkészülést?  
 
- Könnyíti (nevet)? A felkészülés sokkal komolyabb egy paralimpiára, mint bármilyen másik versenyre. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nem készülök minden mérkőzésre hasonló erőbedobással, de egy paralimpiára pszichésen sokkal jobban fel kell készülni, mert anélkül nem megy. A verseny helyszínén meg mindenképpen kialakul egy paralimpiás versenydrukkláz. Ezt akkor sem lehet leküzdeni, ha az ember már 5-6 olimpián részt vett, inkább a felkészülésben nyugodtabban készül, de maximum ennyi előnyöm van az eddigi két paralimpiából. 
 
- Miért éppen a dzsúdó? Mi csábított erre a sportra?  
 
- Nagyon egyszerű a válasz. Édesapám dzsúdózott és feltétlenül ki akartam próbálni én is. Ennek ő annyira nem örült, mert ugyebár rendetlenkedett a szemem, és féltett a sérülésektől. Eleinte nem mertem lemenni egyedül, próbáltam a barátaimat is lecsábítani, de nem akartak jönni. Aztán egy nap lemerészkedtem egy edzésre, és végül ottragadtam. Ennek már nagyon nagyon sok éve. 
 
- Van olyan sporttársad, akire felnézel, aki a példaképed?  
 
- Hajtós Bertalan az, aki nekem nagyon sokat segített a sportban és az életben is, de az eredményeit tekintve is ő az egyik legeredményesebb magyar dzsúdós. De nemcsak sportolóként, hanem magánemberként is felnézek rá, mert olyan életet él, ami követendő lehet másoknak is. 
 
- Mi a véleményed a mai magyar sportpolitikáról? Mennyire jó vagy rossz szerinted?  
 
- Olimpiák környékén ez állandó, visszatérő témává válik a sajtóban. Természetes, hogy sokkal jobb lenne, ha nagyobb lenne a támogatottsága a sportnak, de az is igaz, hogy azért ebben az országban van egy tucat másik hely, ahová jobban elkelne a pénz. Az, hogy meddig húzzuk el ezzel a tradícióval, hogy a magyar ember még akkor is versenyszerűen sportol, amikor még pénz sincs, az jó kérdés. Mindentől függetlenül én abszolút azt vettem észre, hogy a magyarok igenis szeretik a sportot, igaz, hogy gyakran zsörtölődnek, hogy nincs pénz, de azért mégis csak tovább csinálják. 
 
- Mennyire szeretett sport a fiatalok körében a dzsúdó?  
 
- Én azt vettem észre, hogy a mai fiatalok erre nem vevők. Olyan fiatalok jönnek le az edzőterembe, akiket a szülők citálnak le, azért, hogy „ember legyen belőle”. 
 
- Nevelési célzattal? 
 
- Ahogy nézem manapság a tévét meg a híradásokat, szükség is van rá, de ezt nem így kellene megoldani, hanem a szülőknek kellene kicsit összekapniuk magukat. Fontos viszont, hogy nem szabad erőltetni a sportot, mert az sehová sem vezet. Amikor a gyerekben fellép az igény, akkor kell segíteni neki megtalálni a kedvére való sportolási lehetőséget. 
 
- Ha nem lenne a dzsúdó, akkor mivel foglalkoznál?  
 
- Látássérült vagyok, így három lehetőségem van: telefonközpontos, kefekötő, masszőr. Telefonközpontos ma már nincs igazán, kefekötőként nem nagyon tudom elképzelni magam, így marad a gyógymasszőr. De igazából, ahogy a dzsúdó bejött az életembe, úgy ott is maradt. Elvégeztem az edzőit, meg az egyetemen a sportmenedzser szakot. Amikor befejezem a sportot, utána szeretnék sportdiplomáciával foglalkozni a fogyatékkal élőkkel kapcsolatban. 
 
- Mit üzennél azoknak a fogyatékkal élő társaidnak, akik kevésbé talpraesettek, mint te.  
 
- Amikor a példaképekről beszéltünk, azt is hozzá kellett volna tennem, hogy nagy példaképeim azok az emberek, akik egy-egy baleset, trauma után úgy térnek vissza az életbe, hogy még én sem értem. Számomra néha már-már dühítő, amikor egészséges emberek olyan pitiáner piciny problémákat képesek világkatasztrófaként megélni, hogy az valami elképesztő. 
Meg kellene nekik is mutatni, hogy mi az a kihívás. Példát kellene mutatni! Addig sír az ember, hogy fázik a lába, amíg nem lát meg egy embert, akinek még cipője sincs. 
 
Forrás: Est.Tv Magazin