Pedig a Rising Down felvezetője egészen mást sejtetett: az irritáló emo Fall Out Boy gitáros-énekesével, Patrick Stumppal rögzített Birthday Girl egy könnyed, reggae-s dalocska, a YouTube-on felbukkant felvétel eredetileg a bevezető kislemez lett volna, ám a Roots világától teljesen elütő megszólalást nagyon rosszul fogadták a rajongók, így a szám még az albumról is lekerült Amerikában (mindössze letölthető bónuszként hozzáférhető, míg a nálunk is kapható nemzetközi verzión a ráadások között szerepel). Utólag teljesen világos, hogy mennyire lelógott volna a Roots sorrendben nyolcadik stúdióalbumáról, még akkor is, ha a lemez jó része így is szokatlan megszólalású. A tipikus Roots-sound egyik sarokpontját jelentő Fender Rhodes elektromos zongora helyett mindenféle szintetizátorok és egyéb billentyűs hangszerek vették át a főszerepet, a lemez első harmadában vészjósló berregés, búgás, vibrálás uralkodik, no meg rengetegféle szinti-effekt. A tempó ezúttal is sodró, a szövegelés pedig menthetetlenül bőr alá kúszó, felpaprikázott, könyörületet nem ismerő ebben az első harmadban. Utána az akusztikus gitáros, funkos Criminal és a dzsesszesebb I Will Not Apologize alatt Black Thought és számos vendége visszafogja kicsit a lovakat, ám a témák – ahogy a lemez egészén – továbbra is realisztikusak, húsbavágóak: iskolai lövöldözések, középiskolát be se fejező fiatalok ténfergése, Philadelphia borzasztó bűnözési statisztikája, emelkedő adók, természeti katasztrófák és úgy általában a hanyatló társadalmunk problémái szerepelnek a fókuszban. Néhány további paranoid, klausztrofób tétel után a végére maradt dalok már egy árnyalattal könnyedebbé teszik az összképet. A Talib Kwelit szerepeltető Lost Desire és Commonnak mikrofont passzoló The Show még csak a lemez megelőző részéhez képest közelíti meg a hagyományosabb Roots-megszólalást, ám a ?uestlove elképesztő technikáját megcsillantó és a tehetséges fiatal R&B énekesnőt, Chrisette Michele-t reflektorfénybe helyező Rising Up című záródal már úgy általában is.