Bob Dylan: The Other Side Of The Mirror – Live At The Newport Folk Festival 1963-1965
est.hu:
8/10
|
olvasói:
9/10 (2)
Bob Dylan reneszánsza nem merült ki a 2006 legjobb lemezei listák élbolyába jutó Modern Times albummal és a Krónikák önéletrajzi kötetével, Martin Scorsese dokumentumfilmjével (No Direction Home – A Bob Dylan-dosszié) és Todd Haynes sztárparádés mozifantáziájával (I’m Not There – Bob Dylan életei), a Dylan című slágerválogatással és a Most Likely You Go Your Way (And I’ll Go Mine) című dalból készült Mark Ronson-remixszel. Legendás mozgóképes dokumentumok is előkerültek a hatvanas évek közepéről feljavított, bővített új DVD-verzióban: a Dont Look Back című turnéfilm negyvenéves jubileumi kiadása után a korabeli newporti folkfesztválokon forgató Murray Lerner is kiadott egy új filmösszeállítást, melynek vége felé láthatjuk azt a híres-hírhedt fellépést is, ahol az akusztikus hangszerelésre ráunó Dylan elektromosra vált.
Murray Lerner filmrendező jó időben volt jó helyen: az először 1959-ben megrendezett Newport Folk Festival „házi dokumentátoraként” rögzíthette Bob Dylan mindhárom hatvanas évekbeli newporti látogatását. Később egy dokumentumfilmet is összeállított erről a rendezvényről: a hangzatos című Festival! 1967-ben Oscar-jelölésig jutott, mára klasszikusnak számít (Lerner később is a sűrűjében filmezett, az 1970-es Wight-szigeti fesztiválon rögzített anyagból több koncertfilmet is készített, az 1981-es – szintén zenei témájú – From Mao To Mozart: Isaac Stern In China című dokumentumfilmjével pedig el is nyerte az Oscar-díjat).
A 2007-ben összevágott – természetesen a Festival! anyagával is jelentős átfedést mutató – The Other Side Of The Mirror Bob Dylan 1963 és 65 között végbement átalakulását adja vissza szépen, a rendezői szándék szerint a mítosztól megfosztva, a Dylan által saját generációjának tartott tükör túloldaláról. A fekete-fehér, csak korabeli anyagokat használó, utólagos kommentároktól mentes film nagyjából időrendben halad végig a három egymást követő év Dylan-fellépésein, az esti fő koncertek mellett a délutáni műsorsávba került előadásokból, workshopokból is szemezget, belefér egy-egy Joan Baezzel közös dal és egy Baez által előadott röpke Dylan-paródia is, sőt a folkénekesnő egy rövidke interjút is ad (Dylan nem), aztán egy részlet erejéig láthatjuk Johnny Cash-t a Don’t Think Twice, It’s All Right előadása közben, valamint a ’65-ös rendezvényről szerepel egy délutáni hangbeállás – az ominózus elektromos zenekarral. Ezeket leszámítva mindenféle kommentár nélkül a fiatal Bob Dylan produkciójáé a főszerep.
1963-ban még nagyon (talán túlzottan is) komoly arccal adja elő protest songjait, még nem sztár, de már jelentős figyelemben részesül, ekkor ő a „táltos suhanc”. A Blowin’ In The Wind például már egyfajta himnusszá válik, zárásként a Freedom Singers énekegyüttessel, a Peter, Paul and Mary folktrióval, valamint szerelmével, Joan Baezzel közösen adja elő. 1964-ben már egyértelműen ő és Baez a fesztivál királya és királynője, Dylan előadása játékosabb az előző évinél, megjelenése is fiatalosabb, dalaiból már előbújik a szürrealista humor, a hétperces Chimes Of Freedom a program csúcspontja – Peter Yarrow műsorvezető (az említett Peter, Paul and Mary trió egyik tagja) nem is tudja, hogyan csitítsa le utána a ráadást követelő tömeget.
1965-ben már egy délutáni, informális fellépésen tapasztalható Dylan-láz olyan mondatokra ragadtat néhány fiatal purista folkrajongót, hogy „ő már intézményesült, a rendszer része, felejtsük el, kinek van rá szüksége?!” A bomba persze csak másnap, július 25-én este robbant: Dylan kitalálta, hogy a Paul Butterfield Blues Band tagjaiból szervezett alkalmi zenekarral lép fel, elektromos hangszerekkel. Egy éjszaka alatt összepróbáltak három számot, aztán Bob-próféta fekete bőrdzsekiben felment a színpadra és negyedórával később később rocksztárként jött le onnan – ami akkor még nem mindenkinek tetszett. Maga a fellépés persze ma már jóval kevésbé tűnik forradalminak – az utóhatásához képest pláne –, ám kétségtelen, hogy vibráló produkció és sugárzik belőle a bátorság. A közönség egy része fütyült és pfujolt (pontosabban boo!-zott, mivel az angolban ez a nemtetszés szava), ám máig vitatott, hogy kik voltak többen: a puritánok, akik Dylant árulónak tartották, vagy azok, akik a rossz keverés miatti torz kimenő hangra reagáltak. Itt is Peter Yarrow műsorvezető téblábolása a film egyik legizgalmasabb pillanata: láthatóan fogalma sincs mi fog következni. Dylan persze néhány perccel később visszatért még két akusztikus gitáros szólódal erejéig, kért a közönségtől egy szájharmonikát, a nézők lenyugodtak, de már kétségtelenül új időszámítás kezdődött a popzene történetében. A film mindezt a maga szerény eszközeivel átadja, ám ha a rendező kommentárokkal nem kívánta mindezt érdekessé tenni, legalább törekedhetett volna teljességre: a három elektromos számból itt csak kettő hangzik el, ráadásul ezek számos részletét láthattuk a már említett Festival! és No Direction Home című dokumentumfilmekben.
QQQQ
EXTRÁK
Mindössze egy 26 perces kissé lomha interjú a filmet jegyző Murray Lernerrel, valamint a DVD-tokban egy húszoldalas, tartalmas és szép kiállítású kísérőfüzet.
QQQ
2007 Hossz: 83 perc Kiadó: Sony BMG Hang: angol 5.1 Feliratok: angol, francia, német, olasz, spanyol
A 2007-ben összevágott – természetesen a Festival! anyagával is jelentős átfedést mutató – The Other Side Of The Mirror Bob Dylan 1963 és 65 között végbement átalakulását adja vissza szépen, a rendezői szándék szerint a mítosztól megfosztva, a Dylan által saját generációjának tartott tükör túloldaláról. A fekete-fehér, csak korabeli anyagokat használó, utólagos kommentároktól mentes film nagyjából időrendben halad végig a három egymást követő év Dylan-fellépésein, az esti fő koncertek mellett a délutáni műsorsávba került előadásokból, workshopokból is szemezget, belefér egy-egy Joan Baezzel közös dal és egy Baez által előadott röpke Dylan-paródia is, sőt a folkénekesnő egy rövidke interjút is ad (Dylan nem), aztán egy részlet erejéig láthatjuk Johnny Cash-t a Don’t Think Twice, It’s All Right előadása közben, valamint a ’65-ös rendezvényről szerepel egy délutáni hangbeállás – az ominózus elektromos zenekarral. Ezeket leszámítva mindenféle kommentár nélkül a fiatal Bob Dylan produkciójáé a főszerep.
1963-ban még nagyon (talán túlzottan is) komoly arccal adja elő protest songjait, még nem sztár, de már jelentős figyelemben részesül, ekkor ő a „táltos suhanc”. A Blowin’ In The Wind például már egyfajta himnusszá válik, zárásként a Freedom Singers énekegyüttessel, a Peter, Paul and Mary folktrióval, valamint szerelmével, Joan Baezzel közösen adja elő. 1964-ben már egyértelműen ő és Baez a fesztivál királya és királynője, Dylan előadása játékosabb az előző évinél, megjelenése is fiatalosabb, dalaiból már előbújik a szürrealista humor, a hétperces Chimes Of Freedom a program csúcspontja – Peter Yarrow műsorvezető (az említett Peter, Paul and Mary trió egyik tagja) nem is tudja, hogyan csitítsa le utána a ráadást követelő tömeget.
1965-ben már egy délutáni, informális fellépésen tapasztalható Dylan-láz olyan mondatokra ragadtat néhány fiatal purista folkrajongót, hogy „ő már intézményesült, a rendszer része, felejtsük el, kinek van rá szüksége?!” A bomba persze csak másnap, július 25-én este robbant: Dylan kitalálta, hogy a Paul Butterfield Blues Band tagjaiból szervezett alkalmi zenekarral lép fel, elektromos hangszerekkel. Egy éjszaka alatt összepróbáltak három számot, aztán Bob-próféta fekete bőrdzsekiben felment a színpadra és negyedórával később később rocksztárként jött le onnan – ami akkor még nem mindenkinek tetszett. Maga a fellépés persze ma már jóval kevésbé tűnik forradalminak – az utóhatásához képest pláne –, ám kétségtelen, hogy vibráló produkció és sugárzik belőle a bátorság. A közönség egy része fütyült és pfujolt (pontosabban boo!-zott, mivel az angolban ez a nemtetszés szava), ám máig vitatott, hogy kik voltak többen: a puritánok, akik Dylant árulónak tartották, vagy azok, akik a rossz keverés miatti torz kimenő hangra reagáltak. Itt is Peter Yarrow műsorvezető téblábolása a film egyik legizgalmasabb pillanata: láthatóan fogalma sincs mi fog következni. Dylan persze néhány perccel később visszatért még két akusztikus gitáros szólódal erejéig, kért a közönségtől egy szájharmonikát, a nézők lenyugodtak, de már kétségtelenül új időszámítás kezdődött a popzene történetében. A film mindezt a maga szerény eszközeivel átadja, ám ha a rendező kommentárokkal nem kívánta mindezt érdekessé tenni, legalább törekedhetett volna teljességre: a három elektromos számból itt csak kettő hangzik el, ráadásul ezek számos részletét láthattuk a már említett Festival! és No Direction Home című dokumentumfilmekben.
QQQQ
EXTRÁK
Mindössze egy 26 perces kissé lomha interjú a filmet jegyző Murray Lernerrel, valamint a DVD-tokban egy húszoldalas, tartalmas és szép kiállítású kísérőfüzet.
QQQ
2007 Hossz: 83 perc Kiadó: Sony BMG Hang: angol 5.1 Feliratok: angol, francia, német, olasz, spanyol
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Vélemény|Felhasználási feltételek