A portugál és finn felmenőkkel bíró Sam szerencsés csillagzat alatt született: egy zenetanár dédnagyapa, egy dzsesszzongorista nagyapa és egy – tiszteletesi múlttal rendelkező, fia homoszexualitását mégis gond nélkül elfogadó – gospel énekes apa bebiztosította a tökéletes zenei hátteret, míg a Sydney-ben telt gyerekévek, majd néhány Los Angelesben, illetve London környékén töltött tanulságos tanulóév elegendő muníciót szolgáltatott az inspirációhoz, a hálószóban szintetizátoron és számítógépen barkácsolt dalokhoz is. Nem különösebben meglepő tehát, hogy Los Angeles-i producer- és szerzőtársának, Jesse Roggnak a minicégénél, a Modus Vivendinél 2007 nyarán megjelent Black & Gold című hatszámos EP után rögtön nagykiadós szerződést kapott, és a címadó dal újrakiadása 2008 tavaszát már a brit listák élbolyában töltötte, ahová idővel a címnélküli album is követte. 
 
A lemezen (melynek brit kiadására négy, nálunk is kapható kontinentális verziójára három dal került át az EP-ről, tíz további szám mellé) az említett producertárs, Jesse Rogg mellett itt-ott besegített néhány neves profi, Paul Epworth (Bloc Party: Silent Alarm, Maximo Park: A Certain Trigger, The Rakes: Capture/Release, The Rapture: Pieces Of The People We Love, Kate Nash: Made Of Bricks), Richard X (Richard X presents His X-Factor Vol. 1) és Eg White is (James Morrison: Undiscovered, Kylie: X, Duffy: Rockferry, Adele: 19 stb.). Az album felerészt soullal és funkkal dúsan átitatott ütős elektro-pop alapú felvételeket tartalmaz (ide tartozik a már említett Black And Gold mellett például a Too Many Questions című nyitódal vagy a Sick sötét szinti-popja is), míg a másik fő daltípusba a nyílt Prince-hatásokat mutató darabok tartoznak (például a feszes Hot Mess vagy a sztritízbárban játszódó Sally), a kettő határán pedig olyanok táncdalok születtek, mint a Cut Me Loose diszkóbombája vagy a gyilkos basszustémával és fúvósokkal megtámogatott második kislemezdal, a 21st Century Life, amire akár még a Basement Jaxx is büszke lehetne. Akadnak gyengébb pillanatok is (a Recycle It! című egyperces agymenést követő Cottonmouth déli R&B-je, mely az EP klipdala volt, nem igazán illik az albumra), de a lendület kitart egészen a Can’t Stop This zárásáig – amit aztán néhány perc szünet után követ még egy rejtett bónuszdal is, az egyetlen zongorával kísért zongorás Still Hungry. 
 
Sam Sparro – aki a színpadon a jólfésült megjelenést nagy vicces szemüvegkerettel és egy-egy stílusosan hibbant ruhadarabbal ellensúlyozza – szimpatikus figura, s bár debütáló albuma helyenként még egyenetlennek bizonyul (ez a néhol egzisztencialista magasságokba emelkedő, néhol kissé butácskán hangzó dalszövegeknek is köszönhető), a produkciója igazi tehetségről árulkodik, mindenképpen több mint szimpatikus.