A My Chemical Romance egy Black Parade nevű együttesnek beöltözve valósította meg monumentális rockopera-fantáziáját, melynek a hetvenes évekbeli David Bowie, Pink Floyd és Queen mellett a legkorábbi inspirációs forrása a Beatles Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band című 1967-es konceptlemeze volt. A Panic At The Disco kölyökcsapat a MCR-hez képest (az első album megjelenéskor még mind húsz alatt voltak!), így ők megelégednek ezzel az egyetlen zenetörténeti kertecskével, illetve a Bors őrmester veteménye körül felvirágzó mezővel, ahol 1967-1968 táján a brit pszichedelikus rock, illetve barokk pop olyan színes-szagos csodái nőttek ki, mint a Rolling Stonestól a Their Satanic Majesties Request, a Kinkstől a …Village Green Preservation Society, a Zombiestól az Odessey & Oracle vagy a Small Facestől az Ogdens' Nut Gone Flake (ez utóbbi kettő inspirációja a Pretty. Odd esetében már rögtön lemezborítón is visszaköszön). E mágikus-misztérikus utazáshoz zenei kalauznak Rob Mathes hangszerelő-producert vették maguk mellé, a nagyzenekari kíséretet pedig egyenesen a legendás Abbey Road stúdióban rögzítették. Mindebből persze valami gigászi fiaskó is kisülhetett volna, de meglepő módon a dolog működik: egész szórakoztató dalcsokrot kapunk a közönségzajjal aláfestett We’re So Starving nyitányától („nem kell aggódnotok, mi még mindig ugyanaz a zenekar vagyunk”) és az abból kinövő Nine In The Afternoon kislemezslágertől az „újra fel kell találnunk a szeretetet” sorral záró Mad As Rabbitsig, miközben az irritáló manírjaiból sokat megőrző Brendon Urie mellé a szövegíró-gitáros Ryan Ross is bevállal komplett énekrészeket (hogy teljesebb legyen a Lennon/McCartney-trip), a finom pszichedélia és a music hall hatások mellé pedig – ha már amerikai zenekarról van szó – egy kis country-folk is becsúszik, mondjuk stílszerű utaláskánt Bob Dylan korabeli vidékére (Folkin’ Around).