A legkézenfekvőbb párhuzam az új Coldplay-album kapcsán a manchesteri James együttes kilencvenes évek eleji lemezeivel vonható, annál is inkább, mert már az X&Y hangzása is olyan volt, mint a stadion-rockkal kacérkodó 1992-es James-korong, a Seven (lásd: Seven... The Live Concert), és ahogy aztán Tim Booth együttese is Brian Enóval vette fel Laid című 1993-as ihletett csúcslemezét (és az azzal egy időben rögzített Wah Wah című kísérleti dupla albumot), úgy most a Coldplay is a kis kopasz stúdiómágus hangkép-mesterrel vonult stúdióba (aki hozta magával társproducernek a Jamesszel szintén dolgozó Markus Dravst). A 2007-es latin-amerikai miniturné hatását címében is mutató Viva La Vida… a két említett James-lemez keresztezésének hat: az X&Y-nál szellősebb, intimebb a megszólalása, de az előző biztonsági terepgyakorlatához képest meglepően kísérletező is. Hangsúlyosak a többrétegű ritmusok (sokféle ütősök, az Enóra jellemző törzsi lüktetés, vagy akár tapsos kíséret), a zongorát sokszor különféle orgonák és szintetizátorok váltják fel, felbukkan egy hegedű is (ami szintén korabeli James-védjegy), Chris Martin jellegzetes falzettje helyett gyakran mélyebb regiszterekben énekel, és a nem egyszer egymásba úsztatott dalok között akad hat-hétperces, többtételes is. 
 
A zenészbarát Jon Hopkinsszal közösen jegyzett instrumentális nyitó (Life In Technicolor) és záró tétel (The Escapist) között egy üde háromnegyedóra várja a rajongókat: remekbeszabott kezdés (Cemeteries Of London), Blur-ihlette tapsos-orgonás sodrás (Lost!), egy nagyívű dal váratlan dekonstruálása (42 – a Don't Panichez hasonlóan ismét egy Douglas Adams ihlette cím!), teljes elmerülés a lebegős James-soundban (Lovers In Japan/Reign Of Love), a zaklatott hegedűs Yes végén meghökkentő noise-pop zárvány (Chinese Sleep Chant) és így tovább – a már megszokott és természetesen Enóval is megőrzött U2-hatást leszámítva a kvartett ezúttal messzire űzte a kiszámíthatóságot, amint erre már a Violet Hill című kislemezdal David Gilmour-ízű bluesos felütése is előre figyelmeztette a világot. 
 
Mint azt a korong címe is nyilvánvalóvá teszi ezúttal a nagy kérdések közül az Élet és a Halál viszonya került terítékre, s bár inkább az utóbbi uralja a szövegvilágot, nem kérdés, hogy melyik mellé terel a lemezcím második tételét viselő zárószám. A művészet iránti vonzódását ezúttal is kimutatta az együttes: az album címe egy Frida Kahlo-festmény előtt tiszteleg, miközben pedig borítója egy forradalmi ihletésű Delacroix-művet becstelenít meg/értelmez helyesen. A gesztus szolidan formabontó, mint maga a lemez is, amely ugyan nem éri el a 2002-es A Rush Of Blood To The Head szintjét, de egészen megközelíti azt.