A húszas évei közepén járó multiinstrumentalista-énekes-producer, Anthony Gonzalez a 2005-ös lemezzel a kezdetleges dalformák felé terelte a korábbi drone-os, zajzuhatagos, monumentális M83-hangzást, majd a már egészen komolyra duzzasztott hírnevéhez kapcsolódó várakozásokkal nem törődve 2007-ben egy meglepő(en egyszerű) ambient albummal jelentkezett: a Digital Shades Vol. 1 – mely elvileg egy jövőbeli sorozat nyitánya – egyértelmű tiszteletadás volt a zsánerkirály Brian Eno előtt. 2008-ban azonban visszatért egy hagyományos sorlemezzel is, de ez meg több szempontból sem „hagyományos” az M83-életműben. Egyrészt a korong nagy része már követi, vagy imitálja a hagyományos dalszerkezeteket, másrészt a múltból merítő, de jövőbe vesző hangzás helyett legtöbbször tisztán a nyolcvanas évek kommersz new wave/pop megszólalását hozza, harmadrészt pedig már nem elég, hogy élő hangszerekkel előállított a zene, de – a lemez borítófüzetének tanúsága szerint – Gonzalez rendes zenekarként, trióban rögzítette Loic Maurin multiinstrumentalistával (aki már a 2005-ös lemezen is közreműködött) és Morgan Kibby billentyűs-énekesnővel (aki egy amerikai indie zenekarban, a Romanovsban játszik). Az eddigi jellemző (álomszerű, végtelenbe úszó, hatalmas horizontot festő) hangulatok persze mit sem változtak, és a korábbi sajátos zenekari stílusjegyek (például a szintiként használt gitárok és vica versa) is felismerhetők maradtak, így – bár sokszor ott lebeg a tiszta pastiche gyanújának árnyéka az album felett – kétség sem férhet hozzá, hogy továbbra is az M83 csillagrendszerben barangolunk. 
 
A nyolcvanas évek megidézése minden megközelítésben nagyon klappol és az Gonzalez szerencsére nem a már lerágott diszkós, szinti-popos zsánerből merít, hanem a new wave eredményeit hasznosító kommersz popzenéből (e téren komoly szerep jutott az album két társproducerének: a nyolcvanas években idején többek között a Cocteau Twinsszel, a Modern English-sel vagy a Public Image Ltd.-del is dolgozó Ken Thomasnak, illetve a korszak iránti szeretetéről híres, többek közt a Rapture, a Ladytron, Goldfrapp és Gwen Stefani időutazásaiban is segédkező Ewan Pearsonnak). Nyíltan, harsányan kommerszek az ambientes keretbe helyezett, félig női, félig férfi énekkel, végig szférikus, egymásra pakolt vokálokkal dolgozó dalok (You Appearing, Midnight Soul Still Remain), nagyon erős a Cocteau Twins emulátoros szintis-gitáros „függönyözésének” hatása, kísértenek a Kate Bush-ra jellemző effektek (erre az Up! a legerősebb példa), jól kihallik a Tears For Fears-féle tompán puffogó dobhangzás, a Cure-t vagy az Echo & The Bunnyment idéző darkosabb gitárhangszínek használata – és még hosszan lehetne folytatni az olyan remekbeszabott dalok elemzését, mint a különösen fülbemászó Kim & Jessie, a pompás Skin Of The Night vagy a kislemezre kimásolt Graveyard Girl. A másik kislemezes dal, a Technique-korabeli New Ordert megidéző nyolcperces Couleurs a leginkább táncos szerzemény, az album második fele elszállósabb (itt tér vissza az M83-nál kezdettől fogva nagy hatású My Bloody Valentine-vonal), és akkor még nem is szóltunk arról, hogy az egész, úgy ahogy van egy tökéletes tinédzserlemez is: a kapcsolatteremtési problémákkal, a naiv szenvedéllyel, a gondtalan hétvégékkel. 
 
A Saturdays=Youth bizonyos szempontból logikus (egyszerre előre- és vissza)lépés az M83-életműben, de leginkább egy korszak iránti monumentális tiszteletadásnak tekinthető – és annak egyszerűen tökéletes.