A Green Day már jó ideje kinőtte a punk-rock kínálta szűkös kereteket, ezért a tagok az elmúlt években az anyazenekarral párhuzamosan több más projektben is kipróbálták magukat. A gitáros-énekes frontember Billie Joe Armstrong a Pinhead Gunpowder nevű formációban is rockol, a basszista Mike Dirnt pedig a Frustratorsben zenél szabadidejében, de néhány éve Billie Joe, Mike és a dobos Tré Cool három további taggal kibővülve Network álnéven kalandoztak meglepően idegen vizekre: 2003-ban a Devo-féle robotikus new wave jegyében jelentettek meg egy albumot Money Money 2020 címmel. A Network projekthez hasonlóan a 2007-ben indított Foxboro Hot Tubs is szextettként rögzítette számait: az alaptriónak két Green Day-turnézenész, Jason White (gitár) és Jason Freese (billentyűk), illetve a Prima Donna nevű glam-punk zenekarból átugró Kevin Preston (gitár) segített a rock’n’roll klasszikus toposzainak felelevenítésében. Ugyanis míg a Network a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáról merített ötleteket, addig a FHT a hatvanas évekbe, a beat és a garázs-rock világába repít vissza bennünket az időben.  
 
Billie Joe-ék ügyes internetes promócióval vezették be a Foxboro Hot Tubs nevét a köztudatba: a debütáló anyag első felét 2007 decemberében tették elérhetővé az újdonsült zenekar honlapján. A nyilvánvaló hasonlóságok miatt már ekkor nyílt titok volt, hogy a Green Day mellékprojektjéről van szó, de az együttes sokáig nem erősítette meg a találgatásokat, hagyta, hadd terjedjen a szóbeszéd a lemezről. A teljes anyagot 2008 áprilisában publikálták, majd május végén megjelent fizikai formában is. 
 
Az egyszerű vékony papírtokba csúsztatott Stop Drop And Roll!!! hallatán már elsőre feltűnik, hogy a régimódian A és B oldalra kettéosztott 33 perces anyag 12 számának mindegyike ismerős valahonnan. Ez nem véletlen, hiszen a hatások között a klasszikus rockzene legnagyobb héroszait sorolhatjuk fel: a Kinks, a Who, Iggy Pop és a Stooges (vagy hogy egy későbbi tradicionalista zenekart említsünk: a Smiths) nemcsak mintát adtak a számok elkészítéséhez, de különböző megoldások szinte egy az egyben kerültek át korabeli slágerekből. A kislemezdalnak választott Mother Mary-ben a ritmusszekció például az Iggy-féle Lust For Life-ot kezdi játszani, a Sally-ben szinte egy az egyben a Sex Pistols által is feldolgozott (I'm Not Your) Stepping Stone című Monkees-dalra ismerhetünk rá, míg az Alligatorben a You Really Got Me-re, a Red Tide-ban pedig a Tired Of Waiting For You-ra a Kinks slágerei közül. A felsorolást hosszan lehetne folytatni a rocktörténet nagy klasszikusaival, ám a „didaktikus” múltidézés szándékosan felvállalt, és miután Billie Joe-ék (akik már a Warning című 2000-es Green Day-albumhoz is a beat korszakból merítettek inspirációt) hitelesen, szórakoztatóan hozzák a zsánert, egy rossz szavunk sem lehet a végeredményre.