Bizony, Jimmy Page-ék nemcsak a koncertfelvételek hangminőségét turbózták fel (a 2003-as Led Zeppelin DVD és How The West Was Won kiadványok keverésénél már bevált Kevin Shirley hangmérnökkel), de a filmhez igazítva átszerkesztették és hat dallal kibővítették a lemezanyagot is, amelyet 1973 júliusában rögzítettek a New York-i Madison Square Gardenben, az ötödik Led Zeppelin-nagylemez, a Houses Of The Holy turnéján. Az így lényegében már teljes pompájában hallható koncertprogram számainak nagyobb része a negyedik és ötödik albumról való, a korábbi három csak két-két dallal képviselteti magát. A történések így már a klasszikus koncertdramaturgiának megfelelően követik egymást: néhány pörgős rock'n'roll után következnek a lassabb számok, illetve a friss album blokkja. Az új kiadásra fel(vissza)került dalok egyike, a III-as nagylemezről való lassú Since I’ve Been Loving You pontosan megmutatja milyen érzékeny az az egyensúly, amitől a Zepre oda kellett figyelni. Az addigi számok döngölése után egészen gyönyörűen szólal meg, érzékenyen és élesen, aztán azonban valahogy veszít a fókuszáltságából, mert Page is, Plant is több a kelleténél, ám mielőtt még lemondanánk róla, visszaélesedik megint. 
 
Minthogy a Houses Of The Holy volt az a lemez, amelyik a legnagyobb változást hozta a zenekar hangzásában, különösen érdekes az arról való új dalokat figyelni, hogyan szólalnak meg élőben, hogyan illeszkednek a korábbiak közé. Az Over The Hills And Far Away (mely szintén a mostani kiadás bővítményeinek egyike) tompább kicsit, elsősorban Plantnek köszönhetően, de a többinek általában jót tesz ez a környezet, a No Quarter, The Rain Song és The Song Remains The Same című számok is sokkal elevenebben szólalnak meg, több gitárral, kevesebb énekeffekttel, jobban kijönnek a felpörgős részek. 
 
A második CD a koncert menetét követve a legerősebb számok sorozata – slágernek nevezni azért kicsit furcsa lenne például a Dazed And Confused című klasszikust, mely itt egy kis híján félórás gigantikus változatban szerepel (a középső őrületbe majdnem mindent belepakoltak, de nincs vele baj, hacsak az nem, hogy akkor és ott lehetett az igazi). A Stairway To Heaven csak 11 perces – mit lehet még róla mondani? Úgyszintén 11 perc a Moby Dick, ami ugyanúgy klasszikus, mint az a kérdés, hogy mennyi dobszóló fér egy lemezre anélkül, hogy zavarná az összképet (és nem tagadnánk, hogy John Bonham zseni volt). Aztán pihentetőül ott a Heartbreaker egy szintén kibővített gitárszólóval mindössze hat percben, végül pedig egy 14 perces Whole Lotta Love. 
 
Hogy ezek a maratoni hosszúságú változatok mégis hallgathatók, az azon múlik, hogy a középső részek nemcsak blues-rock improvizációk, szigorú értelemben vett hangszerszólók ügyes kiállásokkal, hanem ezeket erősen tagoló zenekari betétek, csöndek és zörejek, illetve pár versszaknyi idézetek blues és rock’n’roll dalokból – vagyis csupa történés, amit a négy tag tökéletes összhangban és félelmetes dinamikával vezet végig.